Breaking News AMS-KUL

Mikor az ember hall egy katasztrófáról, akár természetiről, akár olyanról, amit más ember vagy embercsoport okoz, mindig megretten, elborzad és elgondolkodik. Abban az esetben, ha pedig valamiért érintettnek érzi magát, akkor pedig napokig sokkolja a hír. Ahogy kijöttem tornáról már várt az üzenet a telefonomon, egy cikk linkjével. Elkezdtem olvasni, hogy lezuhant azt Amsterdamból (AMS) Kuala Lumpurba (KUL) tartó Malaysia Airlines egy gépe. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy 2006-ban mi is pont ezzel a menetrend szerinti járattal repültünk. Aztán ahogy olvastam tovább a cikket, és megértettem, hogy körülbelül mi történt (pontosan még most se lehet tudni) akkor kezdtem megvilágosodni, hogy most pont az a legkevésbé sokkoló az egész történetből, hogy nyolc éve én is végigmentem azon a légifolyosón, és abba bele se mertem, sőt merek gondolni, hogy a csütörtök délután történtek hová vezethetnek. Az esti program az volt, hogy olvastuk a cikkeket, néztük a CNN-t ahol már elemzők, szakértők foglalkoztak az eseményekkel. És aztán az egyik breaking newst megszakította a másik breaking news, hogy az elmúlt hónapok (évek) tűzszünete, és az elmúlt hetek felfoghatatlan horrorja után a gázai övezetben is megkezdődtek a harcok. Jelenleg mindkét szituáció rengeteg emberi életet követelt, és ennél több életben maradt rokon, barát szenvedett hatalmas törést e miatt. Félreértések, konfliktusok, sértődések mindenki életében lesznek. De ha nem ragadunk meg ezen a szinten, hanem akár mesterségesen generáljuk és növeljük a gyűlöletet, akkor itt a két aktuális példa, hogy ez hová vezethet. Itt Európában legtöbbünk felfogása vagy vallása szerint, egy életünk van. Pont ez. Érdemes elgondolkodni, hogy ezt a – valószínűsíthetően – egyet mire fordítsuk és mire ne. Sose felejtsük el, hogy ez nem a főpróba, és nem a legutolsó felhasználói teszt egy élesítés előtt. Még egy lehetőség, esélyesen már nincs.

jumbo

Bármennyire is szomorú ez a történet, én mégis egy vidám és kedves sztorival szeretnék megemlékezni.  Hisz mi mással tehetném, ha egyszer ezekhez a repterekhez, célpontokhoz csak kedves emlékek kötnek. Az aktuális hírekről pedig akár a hazai, akár nemzetközi média non-stop tudósít.

Volt egy nagyon jó akció, Bécsből, Kuala Lumpuron keresztül Surabayaba. Fél évvel korábban meg kellett venni a repjegyet, majd beleőrültünk a várakozásba. Aztán jön a hír, hogy törölték a járatot, így két lehetőség közül választhatunk. Vagy aznap elvisznek minket Bécsből Amsterdamba, és onnan Kuala Lumpurba úgy, hogy elérjük az eredeti csatlakozásunkat, vagy visszaadják a pénzt. Olyan jó áron volt a jegy, és annyira vártuk már az utat, hogy eszünk ágába nem volt lemondani pár óra repülési idő miatt, szóval mentünk egy kis kerülővel. Hajnalban már Schwechaton voltunk, aztán megkerültük fél Európát, majd délután három óra magasságában elrepültünk kb. Magyarország felett. Schipolt, az amsterdami repteret imádom. Ahogy annak a néhány nemzetközi repülőtérnek a hangulatát is, ahol eddig jártam. Nem csak azért mert szépek, és minden olyan menő, hanem mert úgy érzem egy kivonat a világ embereiből. Látni ott mindenfélét. Elegáns üzletembert laptoppal, mellette pedig a raszta srácot aludni a hátizsákján. Két indiait akik egymással angolul beszélnek, buddhista szerzetest a narancssárga-barna ruhájában és papucsban, aki mellett biztos beszélgetve elhalad két ortodox zsidó. Látni lányokat a legújabb divat szerint öltözve, vagy japán tiniket a híresen megbotránkoztató cuccaikban, de a tekintetünket mégis az afrikai nők a nagyon mintás ruhái és fejfedői vonzzák. Ennél az útnál konkrétan a reptér egyik végéből kellett átmenni a másik végére, amire két óránk volt, és pont ennyi idő alatt is tettük meg az utat. Persze meg lehetett volna tenni gyorsabban is, ha nem állok le minden tulipánnál, táskánál, csetresznél. Nem tátom a számat a gigantikus csokiknál, ha N. nem tölt el egy csomó időt a könyvesboltban. És ha már két órát kószál az ember azon a terminálon, szinte már hipnotizálva érzi magát a mozgójárdák mellett, amik miatt a fél reptéren folyamatosan „mind your step” (vigyázz hova lépsz) skandálást hallja. És ilyenkor jobban megérintik az ilyen jellegű cikkek.

A gépen, 3-4-3 arányban voltak osztva az ülések. Mi négyen a négyes üléseknél ültünk. N. és A a szélén, hogy ki tudják oldalra nyújtani a lábukat. Zs. és én szívóágon középen, mert szerintük mi kisebb termetűek vagyunk, és jobban elférünk. Zs. gyorsan elmegy wc-re, de nem fér be, visszaül. Még fel se szálltunk. Nem nyugszik bele, hogy nem fért be, így új próbát tesz. Aztán kb. 15 perc után ismét úgy gondolja, hogy ismét hívja a kis helyiség és megindul, amitől egy kisebb konfliktus keletkezik, mert N. nem akarja megint kiengedni, mondván többet jár budira mint egy nő, ezzel pedig folyamatosan megszakítja a szent pihenését. Mikor Zs. visszajön, kitalálja, hogy nem akar zavarni, így a legjobb lenne, ha Ő ülne a szélére, mert már most tudja, hogy rövidesen megint menni kell. Így N. stratégiai döntési helyzetbe kerül, mert nem akar folyamatosan felugrálni felszállás előtt, de azt se akarja feladni, hogy nyújtva legyen a lába az elkövetkezendő 12 órában. Elindulunk. Praktikus lenne aludni, de várjuk meg a kaját. Ázsiai menüt kértünk, jó volt, elég volt, szóval már tényleg jó lenne szunyókálni. N. kidől, Zs. kidől, A. és én nem bírunk aludni, így vihogni kezdünk. Zs-t nem zavarja, N. veszekszik. Zs-nek eszébe jut, hogy íratott fel az orvossal altatót. Beveszünk egyet-egyet, ettől N. megnyugszik, mert még nincs tudatában, hogy a gyógyszernél még a placebo hatás se fog érvényesüli. A. és én tovább vihogunk mindenen, Zs. úgy dönt, hogy csatlakozik, ettől N. még idegesebb lesz, és még látványosabban próbál aludni. Ennyi kezdeti nehézséggel átvészeltük a 12 órás repülést.

Megérkeztünk a KLIA-ra (Kuala Lumpur International Airport) ahol már megint minden szép, minden híresen design, és modern, gyakorlatilag hasonlókat mondhatnék róla, mint a Schipolról, csak egy kicsit több ázsiai emberrel fűszerezve.

KLIA

És ott még átszállunk egy másik járatra, ahol rajtunk kívül már csak négy turista volt, és a helyiek. Surabayaba érkeztünk, ami Jáva sziget déli részén fekszik, és Indonézia második legnagyobb városa. Régóta kereskedelmi és üzleti központ, így az ország második legforgalmasabb repterével dicsekedhet. Nyilván tudtuk mire számítunk, de más tudni, és megtapasztalni, szóval a kultúrsokk már itt megvolt. Ott már minden régibb, lepukkantabb, és sokkal kisebb, szürkébb, mint amit „megszoktunk”. Nincs elvetemült légkondi, de valójában semmilyen, így marad a 32 fok, amiben megjelenik egy helyi dolgozó tehénmintás KABÁTBAN. (Igen, kb. olyan mint Friderikusznak volt.)

Surabaya

Összeszedtük a cuccunkat, és akkor essünk neki Indonéziának. Még aznap este Yogjakartaban kellett lennünk, ami a Lonley Planet szerint Surabayaból kb. 5 óra buszozásra van. Kijövünk a reptérről mindenki máshogy van öltözve mint itt, de ez nem csoda, hisz Indonézia a legnépesebb muzulmán ország. Mindenki megbámul minket, valaki állva a korlátnak támaszkodva, sokan a földön ülve kisgyerekkel az ölükben. A Turist Infonál először nincs senki, aztán pedig olyan ember jön, aki nem beszél angolul. Aztán megérkezik még valaki, és vagy 15 taxis aki el akar minket vinni, bárhová is mennénk. Megkérdezzük mikor indul a busz. Erre három válasz jön, az egyik, hogy 10 percen belül, a másik szerint 2 óra múlva, a harmadik szerint este. Kiválasszuk azt a taxist aki szimpatikus, (gyakorlatilag aki elsőnek érkezett és a legjobban zsizsegett) megalkuszunk az áron, és elindulunk a buszpályaudvarra. De hol vegyünk jegyet? Azt mondja a taxis, hogy tudja. OK. De kivisz a pályaudvarról, amit nem igazán értünk. Elegyünk egy kis irodába, ami tele van busz fotóval, szóval ott esélyesen jegyet árulnak.

busticket

Zs. és N. kimegy intézkedni, A. és én benn maradunk az autóban. De az eladó nem beszél angolul, így átmennek a másik üzletbe, ott felébresztik a tulajdonost, aki beszél angolul. De nem ő se érti mit szeretnénk, így egy darabig megy valami kommunikációkísérlet, majd azt mondják a fiúk, hogy akkor megvesszük bármi legyen is az. Erre nem tudták, hogy akkor most mit lépjenek, így ott áll 4 ember egymást bámulva, akik nem tudnak egymással mit kezdeni. Ez a tökéletes időpont a lelépéshez. Erre jöttem én, ha már egy buszpályaudvaron vagyunk, nem hiszem el, hogy ne tudnánk ott jegyet venni, vagy nem bírnánk rádumálni magunkat egy buszra. Menjünk vissza, hisz a buszpályaudvarnál csak esélyesebb, hogy feljutunk valamire. Megálltunk a pályaudvaron, kifizettük a taxist, én pedig megindulok az első egyenruhás felé. Mosolygok. Mosolyog vissza. Ígéretesen kezdődik. Elmondom, mit szeretnénk, erre mondja menjünk utána. Pasi megy elől, mi négyen felcuccolva loholunk utána, néha mosolygunk egymásra, utánunk pedig vagy 6 helyi lohol, akikre nem mosolygunk, mert buszjegyet, vagy taxit akar eladni nekünk. Odamegyünk a ticket officehoz, ahol kapunk jegyet, de nem kell érte fizetni. Nem értjük. Az egyenruhás elmagyarázza, hogy majd a buszon kell. Rendben, bár ez esetben szerintem kihagyható lenne a ticket office intézménye. Mindegy. Mosolygós egyenruhás odakísér, felpakolunk és elbúcsúzunk. Mikor indul a busz, kérdezzük. Nemsokára, jön a válasz. Van még 15 percünk? Van. Zs. és én elmegyünk WC-re. Zs-nek kell fizetnie, nekem nem. Zs. és Én bemegyünk a boltba vizet venni. Adja az eladó a vizet, amire mondjuk, hogy ilyet szeretnénk, de hűtöttet. Megnézi, nincs. Majd egy természetes mozdulattal kilép a boltból kezében a palackkal, átmegy a másik boltba, ott kivesz egy vizet a hűtőből, helyette beteszi ,amit nekünk szánt, majd eladja nekünk a hideg vizet. Visszamegyünk, vizestül mindenestül, majd A. közli, hogy ő nem ilyet akar, hanem másmilyent. Zs. mondja, hogy már ismeri a járást kimegy vele. Ők vásárolnak, közben a busz elindul. N. rohan előre, hogy szóljon a sofőrnek. A. és Zs. kiabálva rohan a busz után. Majd sofőr közli, hogy csak előrébb kellett állnia. Pár perc múlva mikor végre mindenki vizestül, cuccostul, buszjegyestül, egyben és együtt van, a busz is elindult.

Yogjakarta

Minden rendben volt, 5 óra múlva, azaz már este letett minket a busz egy sötét sarokban Yogjakartában, onnan pedig eltaxiztunk a szállásig. A személyzet segített hol tudunk aznap este vacsorázni, közben a panzióban megszálló vulkanológus felesége kedvesen üdvözölt minket, és mondta, hogy ha földrengést érzünk, akkor azonnal rohanjunk le a földszintre. (Ez pár hónapra volt a hatalmas pusztítást okozó földrengés után, és akkor mikor a Merapi vulkán gondolkodott, hogy kitörjön vagy sem. Ezek a hírek anno még a Magyar sajtóba is eljutottak.)

Boroboudor

Miután hazaértem, akkoriban többen mesélték, hogy kipróbálnák, mert nagyon felkapott lett mint hatékony stressz űző, és önismereti foglalkozás, a jóga vagy csend tábor. Én semmi ilyennek nem vagyok ellene, de annak ellenére, hogy azóta nem jártam Surabayaban, határozott meggyőződésem, hogy a leghatékonyabb terápia a következő: Vegyél egy repjegyet Surabayaig, és onnan juss el magadtól Yogjakartába. Ennyi. Egyébként amikor ezt végigéltük, valójában nem volt semmi idegesség, semmi para, minden a lehető legtermészetesebb volt. De mindent kicsapott a fejünkből. Az első Indonéziában töltött óra után már azt se tudtuk milyen nap van. Szóval FORMAT C:.

A történet folytatódni fog a Gado Gado receptnél.

https://www.facebook.com/HomeBisztro

IMG_4848

IMG_4853

Integetés

Advertisements

4 thoughts on “Breaking News AMS-KUL

    • Lesz. Remélem. Most kitaláltam az utazós blog nevét. Talán egyszer tényleg megcsinálom amiért valójában nekiestem blogot írni. Örülök, hogy tetszett, köszönöm.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s