Rizsázzunk – barackkal és kókuszos rizspudinggal

A Homebisztro most vendégségbe megy. A meghívást a Rizsázzunk Kolléganőtől kaptam még nyár első felében. Jó munkához idő kell, szóval eszünk ágában nem volt kapkodni. De mára minden összejött, így egy bejegyzés erejéig el tudtam vinni egy desszertet a vendégségbe egy olyan vendéglátóhoz akit csak virtuálisan ismerek. Az ilyen ismeretség sokkal megfoghatatlanabb annál, mintha FixIpszilon bemutatna minket. Talán az első meghatározó kommunikációnk az volt, mikor Anikó elájult, és behalt ettől a bejegyzésemtől miután meghallgatta. Ciki, ;) de nyilván nem ételről volt benne szó. :) :)   De most zene nélkül a rizspudinghoz kapcsolódó történet itt is, ott is. A receptért pedig katt. :)

Köszönöm szépen a meghívást, szívesen mentem! :)

Kókusztejes rizsa

Az elmúlt pár hónaphoz kapcsolódó megállapítás: Magyarország és Thaiföld keveredik. Annak idején azt mondták, hogy Ázsiában a monszun egy eléggé megbízható dolog. Szinte napra pontosan meg lehet mondani, hogy mikor jön, és mikor megy. Aztán mikor arra jártam, már kezdték pedzegetni, hogy változóban vannak a dolgok. Amikor jönnie kell, akkor rendre jön, de mikor mennie kéne, valahogy mégis marad még egy kicsit. Az első monszun emlékem a hegyekhez köt, pontosabban az Észak-thaiföldi, Chiang Dao városából induló túránkhoz. Mikorra a kirándulást beszerveztük, elvileg már le kellett, hogy írják az esős évszak végét, de valahogy neki is jobban esett a hegyi levegő. Nagyon szép időnk volt, egy komolyabb felhő volt az égen, ami kifejezetten jól mutatott a fényképeken. Aztán egyre érdekesebbek lettek a fények, egyre szebb, kékebb és zöldebb lett minden. Néha megálltunk enni, inni, ücsörögni, nézelődni, fényképezni.

Chiang Dao

És ebben az idilli környezetben túráztunk. Egy ideig. Aztán megtudtuk mi az a monszun. Egyik pillanatról a másikra leszakadt az ég, hihetetlen eső volt, mi meg egy domb tetején élveztük a kilátást, ahonnan még az előtt le kellett jutnunk mielőtt minden tiszta sár lett volna minden. Nyilván nem így történt. Minden csúszott, alig haladtunk, mindenhol sárosak lettünk, ernyő nem segített volna, esőkabát pedig a hol máshol, mint a táska alján. Így csak azzal foglalkoztunk, hogy a hátizsákokra húzzuk fel a saját kis kabátjukat, hogy legalább a fényképezőgép és a ruhák szárazak maradjanak. De addigra mire már magunkra is lehetett volna figyelni, tök mindegy volt. Hiába voltunk erdőben úgy esett az eső, hogy felesleges volt bármi alá is beállni, így nem maradt más, mentünk tovább a tábor felé. Mire megérkeztünk, addigra elcsendesedett minden, talán egy óráig se esett. De ez épp elég volt ahhoz, hogy ne találjunk magunkon egy eldugott kis ruhadarabot se, amiből ne lehetett volna csavarni a vizet. Meleg víz, vagy hajszárító nem volt 10 kilométeres körzetben, a levegő viszont hűvös és párás volt. Kimentünk és várt minket a vacsora, egy jó hideg uborkaleves. Akkor még azt hittük jó nagyot fogunk aludni, de ugye ez a tábor egy kis helyi faluban volt, és az egész akció arra volt hivatott szolgálni, hogy egy kicsit belelássunk a helyiek életébe. Ez részben sikerült, és azt követően, hogy megtudtuk mi a monszun, még azzal az információval is gazdagabbak lettünk, hogy a thai kakasok lényegesen korábban kelnek, mint a magyar kakasok. Sőt meggyőződésünk volt, hogy a mi kunyhónk alatt volt a legjobb kapirgáló hely vagy bármi amitől pont ott, órákig kukorékoltak. Következő nap visszamentünk Chiang Maiba, ami Észak Thaiföld központi városa. A nagy sietség pedig azért volt, mert már elkezdték a készülődést Buddha születésének napjának az ünneplésére. Díszítették a templomokat, mindenhol füstölők, utcai árusok, akiktől díszeket, ékszereket, talpmasszázst, no meg sok helyi ételt lehetett venni. Többek között mango sticky rice-t ami egy tipikus északi desszert. Egy speciális ragacsos rizst főznek, és hatalmas konténerekben tárolják. Ebből tesznek a tálra egy adagot, azt leöntik kókusztejjel, mangót szelnek rá, és apróra vágott kesudióval szórják meg. Isteni finom, nem volt nap, hogy ebből vagy kétszer ne ettünk volna, míg az északi részen voltunk. Mangó itthon nem terem, és bármennyire is szép és látványos, sajnos buddha születését se ünnepeljük meg olyan nagyszabású ceremóniákkal, mint ott. De! Monszun már nálunk is van! Kábé ennyit bírtam mondani az elmúlt napokban mikor álltam az erkélyen és néztem az esőt.

Kókusztejes rizsaÉs azért ez a történet jutott eszembe, mert ahogy keveredik ide a monszun szerű esőzés, és néha a szokatlan meleg, ebben a desszertben is hasonlóan keveredik Európa és Ázsia. Ez a verzió nem ragacsos rizsből készült, hanem olyanból amit szinte mindenhol lehet kapni. A kókusztejjel együtt főtt, és mangó helyett az épp most szezonális barackkal tálaljuk. A mangó és a barack nem helyettesítheti egymást, hisz két külön gyümölcs, két külön íz. Viszont ami mangóval működik, az őszibarackkal és nektarinnal is. És ezt pedig a jól ismert lemon curd, kicsit enyhítettebb változata frissíti fel. Kellemes utazást!

És a recept: ITT :)

Kókusztejes rizsa

Chiang Dao

Kókusztejes rizsa

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s