Pár hete az volt a terv, hogy ekkorra a blog utazási lázban fog égni. Képek, beszámolók, sőt receptek lesznek Európa három pontjáról, onnan ahol nemrég jártam. Aztán mióta hazaértem, csak próbálom utolérni magam és visszatalálni a normál kerékvágásba. Lassan ez sikerülni is látszott, és egyre közelebbinek tűnt a pillanat, hogy akkor ennek is nekilássak. De most nincs kedvem, vagy leginkább ihletem. Mikor a reptéren várakoztunk (felszálláshoz), a kivetítőn épp a helyi híradó ment, pont szemben velem, így hosszan néztem, ahogyan a szakértők nyilatkoztak arról, hogy mi történhetett a vágóképekben igen sűrűn megmutatott, akkor pár órája lezuhant orosz repülőgéppel. Akkor még nem került ennyire előtérbe, hogy esetleg terrorcselekmény, de mikor nagyon valószínűvé vált, azt gondoltam, egy időre ez az utolsó. Hát nem. Ma úgy érzem Párizs lassan nem a divat és a gasztronómia fővárosa lesz, pedig jó lenne, ha az maradna. Péntek este még csak annyit olvastam félálomban, hogy breaking news és lövöldözés volt a focimeccs közben, de azért végigjátszották, reggelre kiderült, hogy olyan esemény történt, amit valószínűleg jegyezni fognak a történelemkönyvek.
Ilyenkor színre lép a politika, a bűnbak keresés, és szárnyalnak az összeesküvés elméletek. Én is hiszem, amit többen, több helyen, több féleképpen megfogalmaztak, akár politikusok, akár szakemberek, hogy a támadás nem Párizs ellen irányult, hanem a nyugati társadalom ellen. A szabadság, a nyitottság, az elfogadás, és a nyugalom, ellen. Annak okán, hogy az itt is jelenlévő konfliktusokat élezzék, és a meglévő véleménykülönbségeket szakadékká tegyék. Hogy akik eddig nem bíztak a szélsőségekben, most ott lássák az erőt, és feléjük forduljanak. Nem kell messze menni ahhoz, hogy lássuk, a tömegek sose a vesztes csapathoz akarnak tartozni, ha pedig néhányan oda tartoznak, ők nehezebben vállalják fel. Pray for Paris (Imádkozz Párizsért) bíztatnak minket a hashtagek, a logók, és felmerült már a kérdés, hogy vajon elég lesz az ima? Nem kéne inkább tenni a szélsőséges nézetek, ellen? Nem kéne tanítani, mást mutatni?
Imádok utazni. Egy utazás nem csak akkor ad sokat az embernek, ha végigjárja a leghíresebb múzeumokat, gyönyörködik a tájakban, épületekben, vagy kihasználja az all indcusive adta lehetőségeket. Szerintem egy külföldi út akkor ad igazán sokat, ha az ember megéli a várost, ahol van. Beszélget helyiekkel, egy kicsit belekóstol egy más kultúra életébe. Látja, milyen jól élnek az emberek, milyen lehetőségek vannak még, hová tudnánk fejlődni. És a másik oldalt, mikor nem tévében, hanem közelről látja nyomornegyedeket, vagy hallja azokat a történeteket, melyektől elszorul a szíve, de erre a másik mosolyogva csak annyit mond, hogy ő még a szerencsések közé tartozik. Míg én átrepülöm a fél világot, ott, ahová megérkezem az is nagydolog lehet, ha valaki kiszakad a falujából, de az országából már szinte biztos, hogy nem lép ki. Néha azt is alig tudják, mi van a hazájuk egy másik szegletében, és sokszor azt már egyáltalán nem, hogy mi van a határaikon kívül. Sokan nem vágynak sehová, nem vágynak másra, például mert nem tudják, mi más van még. És ezek az emberek zömében a legkedvesebbek, legjobb emberek, és nem ritkán még boldogok is. De ha ilyen környezetet másra használunk, azaz ha egy ilyen – számunkra – ingerszegény környezetben öntjük az emberekbe kiskoruktól kezdve, hogy ugyan van más világ is, amiről nem mesélünk, csak annyit, hogy rossz, például mert másban hisznek, máshogy élnek, mást tartanak fontosnak. De ezt, és az ott élő embereket megölni, azért mert máshogy gondolkodnak, az normális, akkor könnyen válhat valaki lelkiismeret nélküli tömeg és öngyilkossá. Más mintát nem lát az életben, ezt csinálja, és akkor dicséret jár, ha nem, arra az esetre ott lóg felette a büntetés ígérete. És a jelenség létezik. Szülők önszántukból kisgyermekeiktől válnak meg, hogy azok ezt tanulhassák, minden más helyett, hogy később öngyilkos merénylőkké vagy erős terrorista vezetőkké váljanak. Míg most erre a 2015. november 13-i eseménye egyszerre rezdül több kontinensnyi ember, addig azt se feledjük, hogy valahol ez, vagy hasonló öldöklés mindennapos. Szíriában, Irakban, Afganisztánban és Afrika számos országában a mai napig nincs béke, csak azok a tragédiák már kevésbé jutnak el hozzánk. Ha a külvilágtól való elzárással, csak a szélsőségek oktatásával ezt el lehet érni, akkor a nyitottsággal, megismeréssel, tapasztalással és egy más jellegű oktatással talán az ellenkező eredményre is lehet jutni. És nem véletlenül kerül előtérbe ismét a #notinmyname hashtag. Rengetegen próbálják tudatni, hogy nem mindenkinek ezek az értékek, nem ezt vallják, és ellene vannak.
Home Bisztro 