Kora őszi curry

Állok a piacon a tökös bácsinál (aki leginkább különböző tökféléket árul, úgy mint cukkinit, átlag tököt, patiszont, sütőtököt, dísztököt..) és épp azt meséli, hogy a patiszont tegnap este szedte le. Ekkor a néni mellettem mondja, hogy vesz néhányat, mert nagyon kedveli, és ebédre kirántja. Én is kirántom, kérdi. Nem. Nem azért mert úgy gondolom manapság ciki bármit is kirántani, tulajdonképpen Nigella még a Mars csokit is kirántotta. Egyszerűen csak azért mert úgy érzem, hogy a prézli teljesen elveszi a zöldség ízét, ami olyan szempontból persze irreleváns, hogy gyakorlatilag egy, max. két darabban le is csúszik róla, és ezt követően külön életet él a tányéron. A néni azt mondta, hogy ebbe még sose gondolt bele, de való igaz, és akkor most ő is megpróbálja a kevés olajon a sütést. Persze a curry se kifejezetten az az étel, ami elsősorban a tök természetes ízére épül.

Meyer citrom puding

Az elmúlt évek sztár-citrusa kétségtelenül a meyer citrom volt. A pomelo vagy a sweetie alig érdemelt biteket vagy nyomdafestéket a blogok vagy a szakácskönyvek világában, annak ellenére, hogy ezek legalább hoznak egy kis frissességet az évtizedek alatt változatlan narancs-mandarin-grapefruit trilógiába, sőt még annak ellenére se nagyon esett róluk szó, hogy ezeket a gyümölcsöket a maguk valójában, minden átalakítás nélkül meg tudnánk enni, vagy valamibe be tudnánk kombinálni. Ahogy itt a sütőtök mellé. Nem úgy, mint a meyer citromot, ami a citromhoz hasonlóan leginkább ízesítésre alkalmas. A meyer citrom beszerzése igényel némi kihívást, és jó megfigyelési képességet. Vagy ritkán lehet kapni, olyannyira, hogy tavaly sehol nem tudtam beszerezni (ahol tudtam volna odáig eszem ágában nem volt eltúrázni érte), vagy simán lehet kapni, csak épp nincs kiírva a keresztneve csak annyi, hogy citrom. Pont mintha egyre menne, hogy golden almát vagy gránátalmát veszek.

Idén megláttam, és azonnal megvettem, de ekkor már csak halvány elképzelésem volt, hogy mit akartam belőle olyan nagyon nem egész egy évvel ezelőtt. Aztán a sors vagy nem a legtökéletesebb rend, pont a legjobb szakácskönyvemet sodorta a kezembe, és lett ez a pohárkrém, a maradékból pedig egy kis üdítőt csináltam.

A konklúzió: A meyer citrom valóban más, mint a „normál” citrom, tényleg van ízbeli különbség, ahogy zöld (lime) és a sárga citrom között is van különbség. Az, hogy bizonyos ételekben ez a különbség kijön, és más eredményt kapunk a kétfélé citrommal, az is igaz. Mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy konkrétan e desszert tekintetében egy vakteszten ordítana, hogy melyik változathoz melyik citrusfélét használtuk, de azért lehet érezni egy kis különbséget. Ebből következik, hogy ezt a desszertet simán meg lehet csinálni normál citrommal, sőt naranccsal is, és az én fejemben is járkál egy új verzió egy kis ázsiai beütéssel. De ha ragaszkodunk a meyer citrom íz világhoz, viszont nem jutunk hozzá, akkor a citromlé egy részét cseréljük narancslére*. Nem lesz pont olyan, de hasonlítani fog.

A képeken helyes kis befőttes üvegekbe pakoltam az anyagot. E helyett nagyon jól működik a szokásos kerámia ramekin forma, vagy egyedi szilikon is, amit az pl. az IKEA-ban lehet kapni kevésbé elegáns formában, ámde nagyon vidám színekben. Pusztán e miatt üveget nem vennék. Nem néztem utána az aktuális álláspontnak, de mikor tanultam erről akkor még az volt a mondás, hogy nem tudják megmondani, hogy az üveg mennyi idő alatt bomlik le. Bármi is legyen az aktuális kutatások eredménye, ez azért erősen jelzi azt, hogy sajnos igen sokára. (Hacsak nem soha…) Így ha valamit hasonló üvegcsékben veszünk (pl. mustár, szószok, krémek, joghurtok) ne dobjuk ki azonnal az üveget, hanem ezzel a módszerrel felhasználhatjuk csinos tálalásra, vagy ezekben hordozhatóvá és ajándékozhatóvá válik a desszert. És nem utolsó sorban legalább egy cseppet tettünk azért, hogy minél később váljon az üveg hulladékká így egy kicsit segítsünk a környezetünkön.

Kókusztejes édes leves és szederturmix

Ez az a szituáció, mikor a kókusztej és a szeder együtt van a hűtőben.

Külföldön, például itt Európában tőlünk nyugatabbra a kereskedelemben létezik egy olyan szokás, ha egy termékből többet csomagolnak össze, akkor az adott termék fajlagosan olcsóbb. Pl. ha egy db joghurt mondjuk 50 cent, de ha hatos csomagban vesszük meg, akkor nem 3 eurót fizetünk érte, hanem mondjuk 2,70-et, így az egységcsomagban 45 cent a joghurtunk darabára. Itthon több helyen (konkrétan joghurtoknál is) nem egyszer találkoztam olyannal, hogy olcsóbban jönnék ki, ha egyenként vennék hatot, mintha a hatos csomagolást teszem a kosaramba. Találkoztam karácsonykor olyan margarin akcióval, ahol duplázták a kocka méretét, jól bemarketingelték, de mégis drágább volt így, mintha kettőt vettem volna a megszokott alap-mennyiségből. Ennek ellenére mindenkinek a kosarában ezt láttam. Hasonló észleléseim – ugyan nem joghurt és margarin ügyben – drogériákban is előfordultak. Persze ez nem mindig van így, és nem is minden tábla csoki 90g-os, de érdemes erre odafigyelni. Valójában ezzel most arra akarok kilyukadni, hogy bárhogy is számoltam, vagy bármilyen cédulát is néztem, a kókusztej esetében eddig mindig tartották, hogy a nagyobb kiszereléssel anyagilag jobban járok. Ezért fordul elő, hogy az ételek, melyek a konyhákban születnek, nem feltétlen igazodnak a 400g-os kiszereléshez, és többször előfordul, hogy a maradékkal kezdeni kell valamit.

Valahogy így született ennek a levesnek is a receptje. Amit nőiesen bevallok, hogy a tervezés első fázisában messze nem levesnek, hanem pohárdesszertnek indítottam, amit jó habosan-gyümölcsösen képzeltem el. Aztán jött a könyörtelen valóság, mikor észleltem, hogy annyi tejszínből, ami maradt, abból nem lesz szabad szemmel érzékelhető hab, így ha akartam, ha nem, változott a terv. De a cél, hogy a maradék tejszínt elhasználjam, maradék (nagy kiszerelésű) joghurtot elhasználjam, és a megbontott kókusztej és rendelkezésre álló gyümölcs mennyiségét csökkentsem, teljesült.

Az itthon klasszikus gyümölcsleves, vagy meggyleves szintén tejszínes és cukros, szóval annyira nem extrém a recept. Ezeket a leveseket nagyon szeretem, de nem az étkezés első fogásaként. Sokszor zavart, hogy eszem az egyébként finom, de édes gyümölcsös levest, aztán ezt követően jön rántott hús, vagy a rakott kel, amit az édes után már nem igazán kívántam, és az első 3-4 falat igencsak ímmel-ámmal csúszott le. Az elmúlt években pedig akár otthon, akár étkezdékben feladtam a hosszú éveken át tartó szégyellős magatartást, hagyomány-őrzést, miszerint a leves fixen az első fogás, és manapság az édes jellegű leveseket mindig utolsó fogásként eszem, kvázi desszertként. És ebben a felállásban jobban is esik. Ezt a levest is leginkább így ajánlom. Most nyáron akár jéghidegen, télen pedig langyosan. Igazodva a szezonálisan gyümölcsökhöz, barack, szeder és áfonya volt a levesbetét, amit kombinálhattam volna még sárgadinnyével. Télen viszont banánnal és/vagy mangóval fogom készíteni, hogy becserkésszek némi trópusi hangulatot a kötött pulcsi alá.

Köszönhetően a literes kiszerelésnek, kókusztej még mindig maradt, gyümölcs még mindig maradt, így következő napi reggelin se kellett gondolkodni.

Kókuszos kukorica

Ez az étel nagyon félelmetesen hangzik, ezzel tisztában vagyok. És azzal is, hogy elég nehéz belőni, hogy valójában milyen funkcióban is kéne enni ezt a valamit. Vajon valami saláta, ne adj isten köret, vagy inkább desszert? Klasszikusan ez az étel egy Balinéz reggeli. Zöldség, ami egészséges, tele napindító energiával, és cukor, ami kevésbé egészséges, de szintén egy lökést ad a nehezen induló munkanapnak. Hogy pontosabb jelzőkkel éljek, ez egy finom, szokatlan, laktató és hizlaló reggeli. De legalább utána egy darabig nem kívánjuk az édességet, szóval mégis meglesz az egyensúly az erőtérben. Sőt kalória, pláne tápérték tekintetében nem járunk rosszabbul mintha egy kakaós csigát ennénk, ami viszont itthon egy elfogadott reggelinek számít.

Indonéziában, ahogy az egyéb dél-kelet ázsiai országokban nem igazán erősek desszertben. Ami valahol furcsa, hisz ha ott valami édes, az nem viccel, sok esetben tényleg ragacsosan édes. Gondolok itt például a Coca Colára, aminek ott tényleg más, azaz sokkal édesebb íze van, vagy a helyi dobozos gyümölcslevekre, amikhez rutin kell, hogy a tömény cukor ízén átverekedve magunkat meg tudjuk mondani, hogy valójában milyen gyümölcs levét öntötték abba a dobozba. És elsőre egy vakteszten nem biztos, hogy sikerül megkülönböztetnünk az epret a mangótól. Édesség gyanánt népszerűek például a mindenszínű rikító zselék, de persze csinálnak igazán finom dolgokat is, amik leginkább banánkára (banán csak piciben), a rizsre, kókuszra és pálmacukorra épülnek, vagy olyan gyümölcsökre, zöldségekre, amelyeket itt alig ismerünk. Az egyik ilyen a jackfruit amire azt mondták, hogy éretlenebb állapotában zöldségként használják currykben, érett állapotában pedig mint gyümölcs funkcionál. Édesség gyanánt például gyümölcspépet készítenek belőle és ezt töltik tésztafélékbe, vagy keverik ki masszának, közben pálmacukorral édesítik. Ami viszont izgalmasabb, hogy imádják még a duriánt is, magában nyersen, és persze abból is készítenek főtt ételeket, édességeket is. Ez tiszteletreméltó dolog, hisz felvágva annak a szaga gyilkos. A szállodákból, közösségi helyekről ennek okán ki is van tiltva. Sok helyen, ablakokon, bejáratokon igen nagy sűrűséggel (nem aprózzák ám el) találkozhatunk NO DURIAN kiírásokkal. De ezen nem kell megbotránkozni, ha valaki egyszer megszagolja, rájön, hogy teljesen életszerű a tilalom, és valójában ő maga se szeretné a szép trópusi szállodaszobájából éjszakánként, hánytató szagban hallgatni a tenger morajlását. Ehhez képest az íze se meglepetés. Szerintem nem finom, és erre pontosan emlékszem, mert még órákra a számba ragadt kegyetlen aromája. De a helyiek imádják. Igen, mondják, valóban büdös, de ezen nevetnek, ők már megszokták, sőt minden évben töretlen lelkesedéssel, és saját pocakjuk körkörös simogatásával várják a „hmmm nyami” durián fesztivált. Imádom bennük ezt a gyerekességet! :)

Kókuszos sült barack, és kókuszos sült barack torta

Tavaly néhány nem túl erős kisugárzással rendelkező barack egy egyszerű mentőakcióban részesült, és ekkor döbbentem rá, hogy mennyire szeretem ezt a gyümölcsöt sütve. De most új ötlet jött. Épp Annabell Langbein műsora ment, aki lelkesen ecsetelte, hogy felejthetetlen desszertet fog készíteni, sárgabarackot úgynevezett macaron toppiggal. Neki amúgy is elhittem volna, hogy finom, nekem is kellemesek az emlékeim a sült barackról, de azért leteszteltem. Megbízható a nő.