Barackos rozé fröccs

Mikor szinergia van

Senkit nem buzdítanék arra, hogy alkoholba fojtsa bánatát. Pláne, hogy itthon elég népszerű betegség az alkoholizmus. Zacher doktor szerint a hazai lakosság bő 8%-a küzd alkoholproblémával. Ez még nem feltétlen jelenti azt, hogy ennyi alkoholista él itthon, de jelentheti azt, hogy ennyi embernek vannak egészségügyi gondjai, amit a magas alkoholfogyasztásra lehet visszavezetni. Tavaly például az abcúg-n olvastam egy remek interjút többek között azzal kapcsolatban, hogy alkoholizmust milyen nehéz felismerni, és még nehezebb magunknak bevallani, ha függők vagyunk. Hisz nem csak az az alkoholista, aki hetente többször csacsi részegre issza magát, a maradék napokon pedig csak iszogat, hanem az is lehet alkoholista, aki akár sose részeg, de a mégis szerves része a mindennapjainak egy-egy pohár ital. Aztán ha ez elmarad egy ideig, jön a kellemetlen meglepetés. Azt, hogy az alkoholizmust milyen nehéz felismerni, vagy inkább beismerni, arról egy francia reklámügynökség csinált egy érdekes insta kampányt. Egy – mint utólag kiderült – fiktív hétköznapi lány tett fel magáról képeket bulin, utazáson, városi sétán, étteremben, bárban, mindenhol ahol egy jóéletű fiatal megfordul. Rajta kívül minden fotón egy fix szereplő bújt meg, az alkohol. Az oldalnak hihetetlen sok követője lett. 2016 szeptemberében tették fel az utolsó post-ot, egy montázst, amin rengeteg képet bevillantottak az elmúlt időszak publikációiból, központban a piával, majd a szövegben a fiatalkorú alkoholizmus veszélyeire és annak észrevétlenségére próbálták felhívni a figyelmet. Több mint 360 ezer like érkezett az utolsó bejegyzésre, szóval eljutott néhány emberig. És bár a franciák tudják, hogy az ő nyelvük világnyelv, de mennyivel hatékonyabb lett volna, ha mindezt angolul (is) feliratozták volna…

Mézes mascarponés gyümölcsös desszert

Nem akarod inkább odaadni a céges autót B-nek, hogy elvigye az anyagot? NEM, tudod, hogy ez nagyon fontos, vidd el Te. De tisztában vagy vele, hogy ez esetben A Nagyon Fontos Anyag velem együtt a 3-as metrón is fog utazni? A beszélgetés a főnökömmel úgy végződött, hogy a táskámba gyűrve A Nagyon Fontos Anyagot elmentem az egyik partnerhez. Olyan emberekhez vittem, akik több mint 10 éve kapcsolattartóink, akikkel több, mint 10 éve nagyon jóba vagyok, és akiket nem tudott elérni a recepciós. De mi lenne a modern emberrel facebook nélkül, szóval mialatt a recepció továbbra se ért el senkit, mi már rég lekommunikáltuk, hogy mindjárt ott, hozza a sütit, és akkor velem és A Fontos Anyaggal is minden rendben lesz. Süti helyett végül is ebéd lett a szomszédos kerthelyiségben a kollégával és A Nagyon Fontos Anyaggal egyetemben, ami hol az asztalon, hol a partner szatyrába hevert, én meg időközönként egy-egy falat és egy-egy sztori között rákérdeztem, hogy ugye megvan még, és nem közeleg valami határidő, amiből nem kéne kicsúszni, hogy még ma induljon a tranzakció? Aztán A Fontos Anyag a helyére került, majd mi hármasban beszélhettünk volna rengeteg szakmai dologról, de maradt a magánélet, és az, hogy igazán írhatnám már a blogom. Valahol itt beszéltük meg, hogy ennyi idő után valami ütős (alkohol????) bejegyzés kéne. Nem vagyok benne biztos, hogy ütős lett, de tény, hogy nagyon finom desszert készült.

Barackos bazsalikomos tészta – az ebéd

E hónapban a gasztronómiai breaking news az volt, hogy Huszár Krisztián és csapata elmegy a ZONA étteremből. Abból az étteremből, amit nem egész három éve, mondhatni az Ő stílusára építettek fel, és ez elég jól sikerült. Minden összhangban volt. Kedves volt a kiszolgálás, nagyon szép volt az étterem design-ja, jó zene szólt, és ha szerencsénk volt, akkor az ablak mellett kaptunk helyet, ahol Budapest egyik legjobb panorámája tárult elénk. Gasztronómiailag pedig meghökkentő fogásokat kaptunk. A fine dining vonalat képviselték, szerintem elég magas szinten, és olyan ételkombinációk kerültek az étlapra, melyek a legszínesebb álmaimban se kerültek volna képbe. Véres hurka mangóval? Elég bizarrul hangzik, és hihetetlen, de elképesztően finom és egyedi volt, mint a többi étel amit ott kóstoltam. Tény, hogy sajnos nem jártunk oda havi rendszerességgel, de jó volt tudni, hogy létezik egy ilyen hely, és ha valami izgalmas ételre vágytunk, akkor tudtuk hova kell asztalt foglalni. Ez nem lesz többé. Írhatnám, hogy ez a „hely”, végleg megszűnik, de valójában pont az volt a lényeg, hogy a hely, ételek, atmoszféra, együttese adott valamit, aminek most annyi. Kár érte. Persze temetni se kell még, hisz az étterem egy új designnal, új koncepcióval nemsokára ismét nyit, illetve azt gondolom Huszár Krisztiánnak és csapatának se kell sorszámot húzni a lakóhelyük szerinti illetékes munkaügyi központban, hogy új munkát találjanak.

Mikor megtudtuk, hogy bezár foglaltunk helyet a szombati ebédmenüre (igen, tudom, miért nem akkor mentünk, mikor kellett volna…). Menüt ettünk. Nem mondanám, hogy olyan olcsó, hogy „a hülyének is megéri” pláne szombaton, de tény, hogy ez a legpraktikusabb választás, ha nem csak jól lakni, hanem kóstolni is szeretnénk, azaz minél több fogást kipróbálni, minél több ízzel találkozni.

A mostani receptet egy olyan étel ihlette, amit pont nem próbáltunk ki. Az A la carte részlegben szerepelt egy hasonló tésztaétel barackkal, bazsalikommal, és mimolette sajttal, amit megbántam, hogy nem kóstoltam, így kitaláltam, hogy megcsinálom. Pontosabban bepróbálkozom valami hasonlóval, otthoni körülmények között a nélkül, hogy a szószt szifonban habosítanám.

Kókusztejes édes leves és szederturmix

Ez az a szituáció, mikor a kókusztej és a szeder együtt van a hűtőben.

Külföldön, például itt Európában tőlünk nyugatabbra a kereskedelemben létezik egy olyan szokás, ha egy termékből többet csomagolnak össze, akkor az adott termék fajlagosan olcsóbb. Pl. ha egy db joghurt mondjuk 50 cent, de ha hatos csomagban vesszük meg, akkor nem 3 eurót fizetünk érte, hanem mondjuk 2,70-et, így az egységcsomagban 45 cent a joghurtunk darabára. Itthon több helyen (konkrétan joghurtoknál is) nem egyszer találkoztam olyannal, hogy olcsóbban jönnék ki, ha egyenként vennék hatot, mintha a hatos csomagolást teszem a kosaramba. Találkoztam karácsonykor olyan margarin akcióval, ahol duplázták a kocka méretét, jól bemarketingelték, de mégis drágább volt így, mintha kettőt vettem volna a megszokott alap-mennyiségből. Ennek ellenére mindenkinek a kosarában ezt láttam. Hasonló észleléseim – ugyan nem joghurt és margarin ügyben – drogériákban is előfordultak. Persze ez nem mindig van így, és nem is minden tábla csoki 90g-os, de érdemes erre odafigyelni. Valójában ezzel most arra akarok kilyukadni, hogy bárhogy is számoltam, vagy bármilyen cédulát is néztem, a kókusztej esetében eddig mindig tartották, hogy a nagyobb kiszereléssel anyagilag jobban járok. Ezért fordul elő, hogy az ételek, melyek a konyhákban születnek, nem feltétlen igazodnak a 400g-os kiszereléshez, és többször előfordul, hogy a maradékkal kezdeni kell valamit.

Valahogy így született ennek a levesnek is a receptje. Amit nőiesen bevallok, hogy a tervezés első fázisában messze nem levesnek, hanem pohárdesszertnek indítottam, amit jó habosan-gyümölcsösen képzeltem el. Aztán jött a könyörtelen valóság, mikor észleltem, hogy annyi tejszínből, ami maradt, abból nem lesz szabad szemmel érzékelhető hab, így ha akartam, ha nem, változott a terv. De a cél, hogy a maradék tejszínt elhasználjam, maradék (nagy kiszerelésű) joghurtot elhasználjam, és a megbontott kókusztej és rendelkezésre álló gyümölcs mennyiségét csökkentsem, teljesült.

Az itthon klasszikus gyümölcsleves, vagy meggyleves szintén tejszínes és cukros, szóval annyira nem extrém a recept. Ezeket a leveseket nagyon szeretem, de nem az étkezés első fogásaként. Sokszor zavart, hogy eszem az egyébként finom, de édes gyümölcsös levest, aztán ezt követően jön rántott hús, vagy a rakott kel, amit az édes után már nem igazán kívántam, és az első 3-4 falat igencsak ímmel-ámmal csúszott le. Az elmúlt években pedig akár otthon, akár étkezdékben feladtam a hosszú éveken át tartó szégyellős magatartást, hagyomány-őrzést, miszerint a leves fixen az első fogás, és manapság az édes jellegű leveseket mindig utolsó fogásként eszem, kvázi desszertként. És ebben a felállásban jobban is esik. Ezt a levest is leginkább így ajánlom. Most nyáron akár jéghidegen, télen pedig langyosan. Igazodva a szezonálisan gyümölcsökhöz, barack, szeder és áfonya volt a levesbetét, amit kombinálhattam volna még sárgadinnyével. Télen viszont banánnal és/vagy mangóval fogom készíteni, hogy becserkésszek némi trópusi hangulatot a kötött pulcsi alá.

Köszönhetően a literes kiszerelésnek, kókusztej még mindig maradt, gyümölcs még mindig maradt, így következő napi reggelin se kellett gondolkodni.

Rizsázzunk – barackkal és kókuszos rizspudinggal

A Homebisztro most vendégségbe megy. A meghívást a Rizsázzunk Kolléganőtől kaptam még nyár első felében. Jó munkához idő kell, szóval eszünk ágában nem volt kapkodni. De mára minden összejött, így egy bejegyzés erejéig el tudtam vinni egy desszertet a vendégségbe egy olyan vendéglátóhoz akit csak virtuálisan ismerek. Az ilyen ismeretség sokkal megfoghatatlanabb annál, mintha FixIpszilon bemutatna minket. Talán az első meghatározó kommunikációnk az volt, mikor Anikó elájult, és behalt ettől a bejegyzésemtől miután meghallgatta. Ciki, ;) de nyilván nem ételről volt benne szó. :) :)   De most zene nélkül a rizspudinghoz kapcsolódó történet itt is, ott is. A receptért pedig katt. :)

Köszönöm szépen a meghívást, szívesen mentem! :)

Az elmúlt pár hónaphoz kapcsolódó megállapítás: Magyarország és Thaiföld keveredik. Annak idején azt mondták, hogy Ázsiában a monszun egy eléggé megbízható dolog. Szinte napra pontosan meg lehet mondani, hogy mikor jön, és mikor megy. Aztán mikor arra jártam, már kezdték pedzegetni, hogy változóban vannak a dolgok. Amikor jönnie kell, akkor rendre jön, de mikor mennie kéne, valahogy mégis marad még egy kicsit. Az első monszun emlékem a hegyekhez köt, pontosabban az Észak-thaiföldi, Chiang Dao városából induló túránkhoz. Mikorra a kirándulást beszerveztük, elvileg már le kellett, hogy írják az esős évszak végét, de valahogy neki is jobban esett a hegyi levegő. Nagyon szép időnk volt, egy komolyabb felhő volt az égen, ami kifejezetten jól mutatott a fényképeken. Aztán egyre érdekesebbek lettek a fények, egyre szebb, kékebb és zöldebb lett minden. Néha megálltunk enni, inni, ücsörögni, nézelődni, fényképezni.