Lusta Bakewell torta

Kösz Rachel

Rachel Allen a Sütinaplójában ezt a tortát Bakewell-nek hívja, bár szerintem nem igazán az. Az eredeti angol bakewell tortának az alapja az édes omlós tészta, és ezt kenik meg a lekvárral (klasszikusan málnát vagy cseresznyét használnak), esetleg lekvár helyett gyümölccsel gazdagítják, majd jön a masszív mandulás frangipane krém. Ez utóbbinak még mindig menthetetlenül rabja vagyok. Volt már itt mandulával, kesuval, és dióval is. Ennek a tortának viszont nincs linzertészta alapja, hanem az egész egy kevert tészta. Így kissé könnyedebb, de a vajtól és mandulától mégis megtart valamit a torta jellegzetességéből pláne szaftosságából. Hasonlóan ehhez a mogyorós tortához.

Nem mondom, hogy egy linzer tészta elkészítését nem lehet térben és időben optimalizálni, de van az az élethelyzet mikor a készítés is és az evés is jobb nélküle, mint vele. Nekem most pont ez az élethelyzet áll fenn, szóval igazán hálás vagyok az ötletért. Alább az én verzióm, megjegyzésben pedig az eredeti és még néhány ötlet.

Mandulás pisztáciás teasüti

Ehhez a sütihez teát ittam, mikor elkészült, de az imént, így vasárnap este egy hosszú munkahét előtt épp egy forralt bor csúszott le. Szédületes a helyzet. Tekintettel a speciális helyzetre, a sütiről annyit, hogy finom volt, és remélem semmilyen infó nem maradt ki a receptből és a leírásból.

Gateu Breton – 2015 november 13. péntek Párizs

Pár hete az volt a terv, hogy ekkorra a blog utazási lázban fog égni. Képek, beszámolók, sőt receptek lesznek Európa három pontjáról, onnan ahol nemrég jártam. Aztán mióta hazaértem, csak próbálom utolérni magam és visszatalálni a normál kerékvágásba. Lassan ez sikerülni is látszott, és egyre közelebbinek tűnt a pillanat, hogy akkor ennek is nekilássak. De most nincs kedvem, vagy leginkább ihletem. Mikor a reptéren várakoztunk (felszálláshoz), a kivetítőn épp a helyi híradó ment, pont szemben velem, így hosszan néztem, ahogyan a szakértők nyilatkoztak arról, hogy mi történhetett a vágóképekben igen sűrűn megmutatott, akkor pár órája lezuhant orosz repülőgéppel. Akkor még nem került ennyire előtérbe, hogy esetleg terrorcselekmény, de mikor nagyon valószínűvé vált, azt gondoltam, egy időre ez az utolsó. Hát nem. Ma úgy érzem Párizs lassan nem a divat és a gasztronómia fővárosa lesz, pedig jó lenne, ha az maradna. Péntek este még csak annyit olvastam félálomban, hogy breaking news és lövöldözés volt a focimeccs közben, de azért végigjátszották, reggelre kiderült, hogy olyan esemény történt, amit valószínűleg jegyezni fognak a történelemkönyvek.

Ilyenkor színre lép a politika, a bűnbak keresés, és szárnyalnak az összeesküvés elméletek. Én is hiszem, amit többen, több helyen, több féleképpen megfogalmaztak, akár politikusok, akár szakemberek, hogy a támadás nem Párizs ellen irányult, hanem a nyugati társadalom ellen. A szabadság, a nyitottság, az elfogadás, és a nyugalom, ellen. Annak okán, hogy az itt is jelenlévő konfliktusokat élezzék, és a meglévő véleménykülönbségeket szakadékká tegyék. Hogy akik eddig nem bíztak a szélsőségekben, most ott lássák az erőt, és feléjük forduljanak. Nem kell messze menni ahhoz, hogy lássuk, a tömegek sose a vesztes csapathoz akarnak tartozni, ha pedig néhányan oda tartoznak, ők nehezebben vállalják fel. Pray for Paris (Imádkozz Párizsért) bíztatnak minket a hashtagek, a logók, és felmerült már a kérdés, hogy vajon elég lesz az ima? Nem kéne inkább tenni a szélsőséges nézetek, ellen? Nem kéne tanítani, mást mutatni?

Imádok utazni. Egy utazás nem csak akkor ad sokat az embernek, ha végigjárja a leghíresebb múzeumokat, gyönyörködik a tájakban, épületekben, vagy kihasználja az all indcusive adta lehetőségeket. Szerintem egy külföldi út akkor ad igazán sokat, ha az ember megéli a várost, ahol van. Beszélget helyiekkel, egy kicsit belekóstol egy más kultúra életébe. Látja, milyen jól élnek az emberek, milyen lehetőségek vannak még, hová tudnánk fejlődni. És a másik oldalt, mikor nem tévében, hanem közelről látja nyomornegyedeket, vagy hallja azokat a történeteket, melyektől elszorul a szíve, de erre a másik mosolyogva csak annyit mond, hogy ő még a szerencsések közé tartozik. Míg én átrepülöm a fél világot, ott, ahová megérkezem az is nagydolog lehet, ha valaki kiszakad a falujából, de az országából már szinte biztos, hogy nem lép ki. Néha azt is alig tudják, mi van a hazájuk egy másik szegletében, és sokszor azt már egyáltalán nem, hogy mi van a határaikon kívül. Sokan nem vágynak sehová, nem vágynak másra, például mert nem tudják, mi más van még. És ezek az emberek zömében a legkedvesebbek, legjobb emberek, és nem ritkán még boldogok is. De ha ilyen környezetet másra használunk, azaz ha egy ilyen – számunkra – ingerszegény környezetben öntjük az emberekbe kiskoruktól kezdve, hogy ugyan van más világ is, amiről nem mesélünk, csak annyit, hogy rossz, például mert másban hisznek, máshogy élnek, mást tartanak fontosnak. De ezt, és az ott élő embereket megölni, azért mert máshogy gondolkodnak, az normális, akkor könnyen válhat valaki lelkiismeret nélküli tömeg és öngyilkossá. Más mintát nem lát az életben, ezt csinálja, és akkor dicséret jár, ha nem, arra az esetre ott lóg felette a büntetés ígérete. És a jelenség létezik. Szülők önszántukból kisgyermekeiktől válnak meg, hogy azok ezt tanulhassák, minden más helyett, hogy később öngyilkos merénylőkké vagy erős terrorista vezetőkké váljanak. Míg most erre a 2015. november 13-i eseménye egyszerre rezdül több kontinensnyi ember, addig azt se feledjük, hogy valahol ez, vagy hasonló öldöklés mindennapos. Szíriában, Irakban, Afganisztánban és Afrika számos országában a mai napig nincs béke, csak azok a tragédiák már kevésbé jutnak el hozzánk. Ha a külvilágtól való elzárással, csak a szélsőségek oktatásával ezt el lehet érni, akkor a nyitottsággal, megismeréssel, tapasztalással és egy más jellegű oktatással talán az ellenkező eredményre is lehet jutni. És nem véletlenül kerül előtérbe ismét a #notinmyname hashtag. Rengetegen próbálják tudatni, hogy nem mindenkinek ezek az értékek, nem ezt vallják, és ellene vannak.

Joghurtos teasütemény

cseresznyével vagy más gyümölccsel

Ez egy elképesztően gyorsan és egyszerűen elkészíthető sütemény, amit azzal tettem némileg macerássá, hogy most épp cseresznyét álmodtam bele, amit aztán magozhattam, felezhettem…

Használhattam volna epret is, de az sok esetben annyi levet ereszt, hogy olyan érzésem van, mintha egy óra sütés után is nyers tésztát ennék. Cseresznye helyett adhatunk hozzá meggyet, áfonyát, ribizlit, de szerintem sárgabarackot, szedret és málnát is. Sőt, próbálkozhatunk a nem túl népszerű egressel, ami lekvárnak, azaz megfőve meglepően finom. Ha az egres mellett döntünk, azt kombinálhatjuk a színek kedvéért más színű bogyós gyümölccsel. Egres-áfonya párosítás szerintem csodásan működne színben és ízben is, de ha bátrabbak vagyunk, tehetünk hozzá őszibarackot bazsalikommal vegyítve. Ősszel pedig próbálhatjuk szőlővel is, megbolondítva egy kis édes Tokaji borral. (Ez esetben a citromhéj elhagyható.)

A kevés barnacukor és magok a tetején tényleg csak a non plusz ultra. A cukor és a kesudió ad egy más texturát a sütinek, és édesen roppanós lesz tőle a teteje. Cserébe persze, sokkal nehezebb vágni. De ez nem tántorít el a használatától, máskor majd nagy darabokra vágom a magokat, és akkor talán ezt az apró gondot is áthidaltuk. Mondjuk ez esetben viszont elvész az ürügy a vastag szelet vágásához, szóval döntsünk felelősségteljesen, és jól gondoljuk meg, melyik módszert válasszuk!!! Szerintem ez a süti nagyon finom magában akár reggelire is, egy teával vagy kávéval, de tudom sok esetben az a gond a kevert tésztás édességekkel, hogy nincs rajtuk krém mint egy finom tortában, márpedig mégis a finom krémes és maszatos desszert A Desszert. Bár ennek az édességnek nem feltétlen kell a szó klasszikus értelmében desszertnek lennie, de most ezt a problémát is áthidaltam, és készítettem mellé egy jolly joker krémet, creme fraiche-el és vaníliával. Nem minden esetben vagyok híve a puritán egyszerűségnek pláne, a prüszkölős tésztás sütiknek, de ez nem olyan! Ennek finom szaftos tésztája van – ha nem sütjük túl – jó íze, és tényleg egy tálban percek alatt összeállítható.

Kókuszos reggeli keksz… vagyis cookie

Az egyik kedvenc keksz.

Valóban ez egy kedvenc keksz, és most kivételesen nem azért mert különlegesen fűszerezem, vagy egyedi hozzávalókat használok hozzá. Azt is nagyon szeretem, de ez most más műfaj.

Munkanapokon nem itthon reggelizem. Megítélésem szerint hajnalok hajnalán kelek, és olyan borzasztó korán kell megjelennem a munkahelyemen, hogy míg itthon vagyok, semmi nem bírna rá egy villásreggeli, egy szendvics vagy akár gyümölcs és joghurt összedobására, elfogyasztására, majd a tartozékainak elpakolására. Valójában akkor még annyira sem ébredek fel, hogy bármilyen élelmiszert be tudjak fogadni. Így marad későbbre a joghurt, müzli és gyümölcs valamilyen kombinációja, vagy ha minden kötél szakad útközben egy péksüti. De az egyetlen dolog, amit majdnem minden reggel van kedvem, és időm megcsinálni az a tea. Ugyan ez most változóban van, de a reggelek zömének szertartása, hogy leülök a csendben a kanapéra egy bögre teával és öt percig csak ülök és kortyolgatom, töretlenül bízva abban, hogy némileg felébreszt. Néha csatlakozik hozzám A Nyúl, egy kis simire, és néha ha van hogy, a tea mellé jut egy kis keksz is, amit lehet nyammogni vagy a teába mártogatni. A nap elején öt perc csend és nyugalom. Aztán kezdődhet a stressz! Ezekre az alkalmakra nagyon szeretem ezt az enyhén kókuszos, és nem vad, hanem lágy ízű kekszet. Ilyenkor sokkal jobban esik, mint egy ízbomba csokis, mogyoróvajas, vagy tahinis változat.