Maharaja Lounge – Kooperációban az indiai szakácsokkal

Én kitalálom, Ők megfőzik – és Chapati

Anno mikor Óbudán laktunk, a közelben volt egy kis indiai étterem. Szó szerint kicsi, talán összesen 5-6 asztallal, amit ha úgy kívánta a helyzet, (pont mintha Indiában lennénk) egy kicsit átrendeztek, vagy átforgattak. Néha beültünk egy vacsorára, vagy ha másra nem, legalább egy mangó lassira. Persze, ha épp kaptunk helyet, mert sose foglaltunk előre. Ez már azt követően volt, hogy jártunk Indiában, így valójában nem csak autentikus indiai ételeket enni mentünk oda, hanem egy kis nosztalgiáért is. A fogások, az emberek, és az atmoszféra, tényleg olyan volt, mintha betettek volna Budára szűk száz négyzetméternyi Indiát. Aztán elköltöztünk, így a látogatásaink is csökkentek. Arról persze tudtunk, hogy megvannak, csak arról nem, hogy a több generációs éttermes múlttal rendelkező Jham család szépen lassan nyitott még néhány éttermet.

kid_img_0599

Continue reading

Laksa – Avagy streetfood Ázsiában II.

Laksa – Részemről lehetne az új Pho

Folytatódik az ázsiai streetfood projekt. Az első részben sok képpel általánosságban volt szó Délkelet-Ázsiái utcai étkezésről, most közelítünk Malajzia felé, egy laksa recepttel, aztán pedig egy kis beszámoló, hogy mi finomakat és furcsa dolgokat lehet enni a helyi a piacokon.

Laksa

 „Vegytiszta”  maláj ételt találni Kuala Lumpurban nem lehetetlen, de nem is túl egyszerű.  Ennek oka, hogy Malajziába más ázsiai országokból, és szigetekről rengeteg bevándorló érkezett, és ott tényleg minden nemzet konyhája mély nyomot hagyott a helyiek főztjében. Bizonyos ételek nem csak, hogy hasonlítanak, de pontosan ugyanazokat kóstoltuk ott, maláj ételként, mint amiket Indonéziában ettünk, indonéz ételként. Jó volt a Kuala-Lumpuri piacon ismét találkozni a mogyorószósszal, vagy olyan ételekkel, melyeknek akár az íze, akár a neve már régi ismerős volt. Az indonéz szigetvilágon kívül, a maláj konyhára többek között hatással volt a thai, a burmai, és a kínai konyha is. Ellenben a sok neten található információval, a gasztronómiában jártas idegenvezetőnk szerint – akivel a piaci streetfood túrát szerveztük – ami nem volt hatással, a maláj konyhára, az az indiai konyha. Malajziában ugyan határozottan jelen van, hisz nem kevés az indiai bevándorló, sőt Kuala Lumpurba külön színes, és igazán vidám indiai negyedbe tudunk csöppenni, ahol nem vagyunk híján az indiai ételeknek, de mint „vegytiszta” indiai konyha létezik, ami nem keveredett a helyi ételekkel. Ellenben kialakult egy érdekes dolog, amit Nonya, vagy más néven Peranakan konyhának hívnak. Ez jelöli azokat az ételeket, melyek a kínai és a maláj konyha természetes fúziójából születtek. (Értem a természetes fúzió alatt, hogy nem neves éttermek chef-jei alkották meg ezeket az ételeket hosszas kísérletezés és tökéletesítés után, hanem a korai időkben bevándorló kínaiak és a helyi malájok főzési stílusa és alapanyag használata keveredett. Erről kicsit bővebben a következő bejegyzésben.) Ennek a konyhának az egyik legismertebb étele a Laksa, melyet tipikus maláj és egyben tipikus szingapúri ételként is számon tartanak, és hasonlóan népszerű Indonézia több szigetén is.

Maláj és indonéz ételek a piacon (Kuala Lumpur / Malajzia 2014)

Maláj és indonéz ételek a piacon. Tradicionális maláj reggeli a Nasi Lemak. (Kuala Lumpur / Malajzia 2014)

Innen Európából mindig kérdés, hogy egy itt publikált távoli étel receptje mennyire autentikus. Teljesen autentikusan itthon, nem túl egyszerű elkészíteni ezeket a fogásokat, hisz még Budapesten is igen kevés helyen lehet beszerezni a kulcsalapanyagokat, azokat, amelyek megadják ennek az ételnek a lényegét. Továbbá azt is vegyük figyelembe, hogy térségen belül (és most nem véletlen nem az országon belül kifejezést használtam) se csinálják egyformán a laksát, ahogy nálunk se minden családban egyforma a székelykáposzta. Mivel laksa a székelykáposztánál lényegesen nagyobb régióban érintett, még több eltérés mutatkozik az elkészítés módjában, és még több variáció létezik, mint bármely itthoni étel esetében.

laksa

Kuala Lumpur 2014 – Ezen a helyen a curry mee, prawn mee volt a specialitás. A rákot külön sütik meg, és teszik a levesbe.

Malajzia 2014 Piacon fő a leves, mellette az előre elkészített currypaszta

Malajzia 2014 Piacon fő a leves, mellette az előre elkészített currypaszta

Kuala Lumpur 2014 -  ha nem elég csípős a leves. Ízesítők, és ahogy a leves készül.

Kuala Lumpur 2014 – ha nem elég csípős a leves. Ízesítők, és ahogy a leves készül.

Continue reading

Fűszerezve, pálcára felszúrva, bezacskózva – avagy Streetfood Ázsiában 1.

Nemrég volt egy kis sorozat a sajt körül, most egy új sorozat jön Ázsia körül. Tartva magam a blog témájához, az ételek lesznek a középpontban, azon belül is a streetfood. Ez az első bevezető rész, ami általánosságban szól a délkelt-ázsiai utcai étkezésről, aztán jön Kuala Lumpur, talán piacozunk egy kicsit, és persze receptek nélkül se maradunk. És mindezeket pedig rengeteg fotó fogja látványosabbá tenni. Jó utazást!

Ázsia

Piac Chiang Mai (Thaiföld 2014)

Itthon az elmúlt években tetőfokára hágott a streetfood láz. Lehet, hogy tévedek, de azt nem mondanám, hogy reneszánszát éli, hisz az utcai étkezésnek nagy múltja és kultúrája szerintem Magyarországon nincsen. Mondhatni manapság mesterségesen visszük ki az ételeket az utcára, vagy még ki se visszük, hanem valahol benn esszük. Mikor azon gondolkodtunk, hogy mi a klasszikus magyar utcai étel, bajban voltunk. Eszünkbe jutott például a lángos és a palacsinta. De az év folyamán néhány piacon kívül máshol (értem ez alatt, hogy utcán) alig lehet kapni, így gyorsan átminősítettük strandkajának. Aztán jött a következő, a hentesek, a régi szürke-fehér kockás padlóval, ahol árulnak sült kolbászt és hurkát, amit talpon állva mustárral, egy karéj friss fehérkenyérrel, esetleg csalamádéval lehet enni. Erre azt mondták kollégáim (igen, volt benne egy kis közös ötletelés), hogy vidéken még mindig él a Lacikonyha intézménye. Ők még a kürtöskalácsra voksoltak, én pedig a perecre és a vattacukorra, de ezekre minden anyuka azt mondja a gyermekének, hogy nem étel, hanem édesség, így csak félig sorolható a rendszerbe. Munkába menet az aluljáróban útba esik még egy szendvicses, ahol a zsömlébe sonkát, vagy szalámit, no meg rántott húst tesznek. Na, ez már közelített a tipikushoz, de valahogy ezt is inkább büfé ételnek, mint streetfoodnak gondolnám.  Manapság már minden metróállomáson van egy-egy péksüteményes, de lássuk be, ennek sincs hatalmas múltja. Direkt nem soroltuk ide a gyrost, pizzát, hot-dogot, sült gesztenyét. Sőt a hamburgert se, még azt se, amiket az utcán buszmegállók közelében felhúzott kis bódékban vagy a városligeti műjégpályán árultak, még a mekis idők előtt. Hisz ezeknek az ételeknek gyökerét más országokban kell keresni.

Jalan Alor food street Kuala Lumpur 2014

Jalan Alor food street Kuala Lumpur 2014

Kuala Lumpur - Jalan Alor food street (Malajzia 2014)

Kuala Lumpur – Jalan Alor food street (Malajzia 2014)

Lehet, hogy ez a bevezető egy kicsit negatívan hangzik, pláne az utcai ételek szerelmeseinek, pedig nem annak szánom, egyszerűen csak voltam már Távol-Keleten, ahol az utcai étkezés – főleg a nagyvárosokban – elterjedtebb, mint az otthoni étkezés. Thaiföldön például nem az a kérdés fogalmazódik meg, hogy vajon ott mi lehet a régi klasszikus utcai étel, hanem figyelve az utcák és terek nyüzsgő életét, szinte az motoszkál az ember agyában, hogy valójában a helyiek főznek otthon? Van konyhájuk? (Igen, néha otthon is főznek, és még ha sokszor a házon kívül – bár ez nem a nagyvárosra jellemző – de konyha is van.) Egyébként itt a főzést szó szerint kell érteni. Persze oda is eljutnak a nyugati dolgok, de klasszikusan tényleg főznek, gőzölnek, és wokban, vagy grillen sütnek. A sütő a modern háztartásokban, vagy az expatok lakásaiban van, de a helyiek körében a mai napig nem elterjedt.

Délkelet-Ázsiában egész évben meleg van. Ugyan ha 23-25 fokig lehűl a levegő ott is tömegesen megjelennek a járókelőkön a pulóverek és a kabátok, nyilván nem a zárt cipő, hanem a flip-flop papucsok fölött, de mégis folyamatosan olyan az időjárás, hogy éjjel is, nappal is jobb az utcán, mint egy kis lakásban légkondi nélkül. Vagy pedig olyan teljesítményű légkondival, hogy a párától folyamatosan nedves bőrünkön keresztül az ember csontjáig hatol a hideg. Köztes változatot elvétve találni. Az egyetlen nehezítés a monszun, aminek szezonjában, napjában kétszer leszakad az ég, vagy egész éjszaka esik, de ez az első ránézésre probléma, néhány ernyővel vagy kihúzható tetővel másodpercek alatt kezelhető, és kezelik is. Szóval ott minden adott az utcai gasztronómiához. Magyarországon viszont közel az év felében olyan időjárás van, hogy senkinek nincs kedve az utcán főzni, ételt árulni, enni pedig még kevésbé, így azt gondolom, ez lehet az egyik oka, amiért az étkezés e módjának itthon nincsen nagy múltja, nincsenek dedikált ételei.

Ázsia

Bangkok (Thaiföld 2014) Eső előtt és eső közben

Continue reading

Gado-gado – Indonéz mogyorószószos zöldségtál

A gado-gado-t már említettem a mogyorószószos bejegyzésben, miszerint a lényege, hogy főtt zöldségekre salátaöntetként mogyorószószt használunk. Mivel jelentése pusztán annyi, hogy „zöldségek”, gyakorlatilag bármilyen zöldségkombinációban fogyaszthatjuk, bármit elhagyhatunk, és bármit ízlésünk szerint kicserélhetünk. Az általam felsorolt a hozzávalók azok, melyekkel Indonéziában a legtöbb alkalommal találkoztam, illetve amit a főzőtanfolyamon jegyzeteltem a témában. Emlékeim szerint a főtt krumplit, szójababcsírát, paradicsomot és tojást sose hagyták ki az ételből, többnyire bab is szerepelt, és a káposzta vagy a spenót volt amit sok esetben mással helyettesítettek. Azoknak, akik vegán étrendet folytatnak szintén meleg szívvel ajánlom az ételt. Simán elhagyhatják a tojást, ennek hiányában ez a fogás semmit nem veszít a jellegéből. A lényeg a mogyorószósz, az adja meg az étel karakterét, egyediségét, bármilyen zöldségeket is használunk hozzá. Egy fontos dolog viszont nincs a receptben. Mégpedig az Indonéziában elmaradhatatlan krupuk. Ez a rákszirom. Nem mintha kaffir lime levél vagy thai citromfű minden sarki kisközértben általános élelmiszernek kategóriába esne, de a krupuk az amit ugyan nem lehetetlen, de tényleg nem egyszerű beszerezni, és be kell valljam, hogy valójában nem is tartozott a kedvenceim közé.

 Gado gado

A gado-gado volt az első étel amit Indonéziában megkóstoltam, és amit az ott töltött idő alatt ismételtem is, hisz nagyon ízlett, és mindig egy kicsit másképp készítették. 2006-ban Jáva szigetén, az egyik legnagyobb indonéz városban, Surabayában tett le minket a repülő, ahol se aludni, se körülnézni nem akartunk. Így, átszállásokkal együtt egy teljes nap utazás után bevállaltunk még közel 5 óra buszozást Yogjakartába. (Helyi neve röviden: Jogya vagy Jogja.) Egy régi bejegyzés második felében írtam arról, hogy igen kalandos volt a megérkezésünk, és már rég besötétedett mire a busz lerakott minket valami alig kivilágított utcasarkon, hogy akkor végállomás, kiszállás. Gyakorlatban nem éreztük olyan félelmetesnek a szituációt mint ahogy hangzik, így beültünk egy taxiba, jókat szórakoztunk a sofőrrel, hogy hány lámpányira vagyunk a szállástól, majd hasonlóan jó hangulatban elbúcsúztunk egymástól, és elfoglaltuk a szobáinkat. A mellettünk lévő szobában egy vulkanológus feleség olvasgatott magányosan akinek a férje szerintem éjjel-nappal az épp a kitörésen gondolkodó Merapit tanulmányozta, hisz őt magát sose láttuk az ott töltött pár nap alatt. De az asszony már érkezésünk pillanatában fontosnak látta, hogy ellásson minket jó tanáccsal, hogy mit csináljunk földrengés esetén ami persze hasznos is lehetett volna, de számunkra abban a pillanatban mégis az volt a legfontosabb és életbevágóbb tanács ami a recepciós lánytól jött, konkrétan az, hogy hova menjünk vacsorázni. A szállástól ötven méteren belül volt egy kisebb étterem, amiről azt éreztük, hogy nem kifejezetten a helyi közönségre specializálta magát. Egy trendi, fiatalos hely látszatát keltette, amit a mi kis guesthouse-unk vendégei biztosan nem tartanak el, de amiben megfordulhat az a néhány turista aki Jogya-ba jár, és kitéved a Szultán Palotájának vonzáskörzetéből, illetve néhány modern művészetre nyitott, jobb sorban élő helyi fiatal. Az akkori kiállítás témája épp papírból készült rap tornacipő variánsok voltak. Ennek a kis étteremnek a tetőteraszán ettem először ételt Indonéziában, pontosan a gado-gadot. És itt a tetőterasz romantikájához szorosan kapcsolódik a vulkanológus feleség. Megérkezésünk előtt nem egész fél évvel, volt egy világsajtót is bejárt földrengés Jáva szigetén, ami Jogjakartát elég erősen érintette. Az utcán sétálva lépten nyomon látszódtak a pusztítás nyomai. Házak fele romos állapotban, repedezett falak, beszakadt tetők, vagy épp felújítás alatt lévő tetőszerkezetek. A kertekben még mindig halomban álltak a kövek a földrengés után. A mi kis éttermünket se kímélte a földrengés a tetőteraszon lévő fal nagy része eltűnt, minden girbe-gurba volt, ahogy a rengés eltörte a betont. Pénzük még nem jött össze a felújításra, azt javították meg ami a legszükségesebb volt, és ami ahhoz kellett, hogy ne legyen életveszélyes a hely, de károk zömét növényekkel próbáltak eltakarni. Ennek ellenére a hangulat remek volt. A kiszolgálás vidám, az ételek finomak voltak, és lelkesen nyomták a helyi művészek mini kiállításait. Következő reggel láttuk, hogy a szállásunkat se kímélte a természet, ott azt mesélték, hogy egy egész kis házrészt döntött össze a rengés, de mikor mi ott voltunk, már a tetőn dolgoztak. Már nem emlékszem mi volt a hely neve, de nagyon kedves kis szállás volt, remélem azóta is üzemelnek és jól megy az üzletük és a közeli étterem azóta is ontja a kiállításokat és a gado-gadot.

 Gado gado
Continue reading

Mogyorószósz

A Homebisztro hatalmas stábja (A Nyúl kivételével) szabadságra megy. (Valójában már megérkezett az első állomásra.) Sajnos nem hónapokra, csak pár hétre. Innen úgy tűnik rengeteg kaland vár ránk, és ugyan az akciónak nem ez a mozgatórugója, de reméljük, hogy gasztronómia tekintetében is izgalmas napjaink lesznek, amiről talán sikerül néhány hasonlóan izgalmas beszámolót írni. Hogy mikor azt nem tudom. Nem látom előre mikor lesz időnk, lehetőségünk, és energiánk erre, vagy mit publikál a csapatnak az egyetlen otthon maradt tagja. Addig is egy kis rövidre szabott bemelegítés, a jövő posztjait illetően. Blog_mogyi1

A mogyorószósz az indonéz konyha egyik meghatározó tagja. Jáva és Bali szigetén szinte minden étteremben találunk olyan ételt, amibe belekombinálják. A helyiek zömének persze messze nincs pénze ilyen éttermekre és nem is nagyon alakult ki az étterembe járás szokása. Ott nem jellemző, hogy egy  szülinapot, vagy bármilyen életeseményt étteremben ünnepeljenek, vagy az egymás közti bizniszeiket ott tárgyalják meg. Így ők a mogyorószót máshol eszik. A warungok, azaz a helyi kifőzdék egyik tipikus fogása a gado-gado, azaz zöldség-zöldség. (Egyébként pedig pontosan a fordítás úgy hangzik, hogy zöldségek, hisz az indonéz nyelvben a főnevek többes számát úgy fejezik ki, hogy duplán mondják ki magát a főnevet.) Ennek van egy klasszikus változata – ami lassan itt is fenn lesz – de gyakorlatilag az elnevezés azt takarja, hogy olyan étel ami legalább két, (enyhén főtt) zöldségből áll, és le van öntve mogyorószósszal. A másik, szembetűnőbb és tipikusabb étel pedig a csirke satay, amit mi leginkább sasliknak ismerünk. Minden étteremben adott a lehetőség ennek kóstolására, de valójában ez az egyik legtipikusabb utcai ételük. Akár biciklik hátuljából, de legtöbbször fix utcai bódékból árulják. Egy hurkapálcára felhúzzák a húsokat, és jellemzően faszénen, fűszeresen (többnyire pont mogyorószósszal pácolva) grillezve, füstölve megsütik, majd leöntik mogyorószósszal. Mi ezt a változatot először Jáva szigetén 2006-ban kóstoltuk. Pontosabban: a foci VB idején, kb. egy évre rá, hogy Balin egy sok áldozatot követő robbantás történt, fél évre a hatalmas, világsajtót is bejárt jávai földrengésre, és egyébként pont akkor amikor a karnyújtásra lévő Merapi vulkán épp azon gondolkodott, hogy kitörjön vagy se. Szóval nem ez az az időszak mikor dugig vannak a szállodák turistacsoportokkal. Két napunk volt közvetlen a Borobodur mellett, szabad bejárással egy viszonylag olcsó szálláson, úgy, hogy rajtunk kívül mindössze két szoba volt foglalat. Teljesen halott volt a város. A szállásnál kialakítottak egy TV szobát, ahol ismeretterjesztő filmeket lehetett nézni a Borobodurról, többek között az első időszakról mikor megnyitották a közönség számára. A felvételek szerint megközelítőleg úgy özönlöttek az emberek a műemlékre, mint Amerikában egy Jacko koncertre. Ehhez képest mi néha magunkban, néha egy helyi idegenvezetővel kószáltunk naphosszakat, és alig találkoztunk valakivel, a másik két szállodavendégen kívül.. Így volt lehetőségünk igazán megérezni a hely hangulatát, és varázsát. Más ismerősöm aki nagy turistacsoporttal látogatott oda, semmi spirituálisról vagy különlegességről nem számolt be, minket viszont taglózott és azóta vágyunk oda  vissza. Minden sztupában van egy Buddha, és egy olyan sztupa van, amiben ha meg tudod érinteni a benne ülő Buddha kezét, akkor az ott elmondott kívánságod teljesülni fog. Ez minden ázsiainak hatalmas dolog, hisz olyan kicsik, hogy alig érik el a Buddhát, és nagyon irigyen nézik végig ahogy négy „nagy” európai (azaz mi) mosolyogva kezet fogunk a buddhával.  Annyira jól éreztük magunkat a Boroboudurnál, hogy az utolsó pillanatig maradtunk ameddig be nem zárták a kaput, de addigra viszont rég bezárták a szálloda éttermét. Enni pedig kell, így kisétáltunk a városba. Faluba pontosabban. Közvilágítás gyanánt vagy 100 méterenként volt egy-egy pislákoló neonfényű lámpa, de a leghatékonyabb fényforrás az volt amit az étel árusok adtak. Végigettük az egészet. Az egyik ilyen bodé pont a satay sütő volt, itt ettünk először mogyorószószos csirkét. Aztán elmentünk enni a másikba is. Igen, gyakorlatilag kettő volt. Ott pedig a mai napig nem tudom mit ettünk, és mikor a srác nekikezdett az ételnek, még fogalmunk nem volt, hogy a levestől a desszertig tartó tartományban hol fog elhelyezkedni az étel amit kapunk Ő semmit se beszélt angolul,  mi meg semmit se értettünk a kizárólag indonéz kiírásokból. Idővel kiderült, hogy valami piskóta szerű tésztát kavart össze, aminek a közepébe lekvárt rakott, azt összehajtotta, jól átsütötte, bedobozolta, négyszögekre vágta és megvolt a desszertünk pár száz forintból két napra.

Blog_mogyi2

Continue reading

Kókuszos kukorica

Ez az étel nagyon félelmetesen hangzik, ezzel tisztában vagyok. És azzal is, hogy elég nehéz belőni, hogy valójában milyen funkcióban is kéne enni ezt a valamit. Vajon valami saláta, ne adj isten köret, vagy inkább desszert? Klasszikusan ez az étel egy Balinéz reggeli. Zöldség, ami egészséges, tele napindító energiával, és cukor, ami kevésbé egészséges, de szintén egy lökést ad a nehezen induló munkanapnak. Hogy pontosabb jelzőkkel éljek, ez egy finom, szokatlan, laktató és hizlaló reggeli. De legalább utána egy darabig nem kívánjuk az édességet, szóval mégis meglesz az egyensúly az erőtérben. Sőt kalória, pláne tápérték tekintetében nem járunk rosszabbul mintha egy kakaós csigát ennénk, ami viszont itthon egy elfogadott reggelinek számít.

Balinéz kukorica

Indonéziában, ahogy az egyéb dél-kelet ázsiai országokban nem igazán erősek desszertben. Ami valahol furcsa, hisz ha ott valami édes, az nem viccel, sok esetben tényleg ragacsosan édes. Gondolok itt például a Coca Colára, aminek ott tényleg más, azaz sokkal édesebb íze van, vagy a helyi dobozos gyümölcslevekre, amikhez rutin kell, hogy a tömény cukor ízén átverekedve magunkat meg tudjuk mondani, hogy valójában milyen gyümölcs levét öntötték abba a dobozba. És elsőre egy vakteszten nem biztos, hogy sikerül megkülönböztetnünk az epret a mangótól. Édesség gyanánt népszerűek például a mindenszínű rikító zselék, de persze csinálnak igazán finom dolgokat is, amik leginkább banánkára (banán csak piciben), a rizsre, kókuszra és pálmacukorra épülnek, vagy olyan gyümölcsökre, zöldségekre, amelyeket itt alig ismerünk. Az egyik ilyen a jackfruit amire azt mondták, hogy éretlenebb állapotában zöldségként használják currykben, érett állapotában pedig mint gyümölcs funkcionál. Édesség gyanánt például gyümölcspépet készítenek belőle és ezt töltik tésztafélékbe, vagy keverik ki masszának, közben pálmacukorral édesítik. Ami viszont izgalmasabb, hogy imádják még a duriánt is, magában nyersen, és persze abból is készítenek főtt ételeket, édességeket is. Ez tiszteletreméltó dolog, hisz felvágva annak a szaga gyilkos. A szállodákból, közösségi helyekről ennek okán ki is van tiltva. Sok helyen, ablakokon, bejáratokon igen nagy sűrűséggel (nem aprózzák ám el) találkozhatunk NO DURIAN kiírásokkal. De ezen nem kell megbotránkozni, ha valaki egyszer megszagolja, rájön, hogy teljesen életszerű a tilalom, és valójában ő maga se szeretné a szép trópusi szállodaszobájából éjszakánként, hánytató szagban hallgatni a tenger morajlását. Ehhez képest az íze se meglepetés. Szerintem nem finom, és erre pontosan emlékszem, mert még órákra a számba ragadt kegyetlen aromája. De a helyiek imádják. Igen, mondják, valóban büdös, de ezen nevetnek, ők már megszokták, sőt minden évben töretlen lelkesedéssel, és saját pocakjuk körkörös simogatásával várják a „hmmm nyami” durián fesztivált. Imádom bennük ezt a gyerekességet! :)

Balinéz kukorica

Continue reading

Kíanai “húsvéti” tojások, azaz teatojások 茶葉蛋

Ez egy oximoron, mert valójában Kínában nem ünneplik a húsvétot. Bár elvileg a karácsonyt sem, ennek ellenére életem legnagyobb karácsonyi forgatagát mégis Hongkongban éltem át 25 fokban, egy trikóban és vékony nyári pulcsiban. Szóval semmi se kizárt, pláne, hogy a világ húsvéti dekorációjának nagy százalékát esélyesen Kínában gyártják.

Nagyon régen kaptam egy szép könyvet, ami Ázsia teáiról szól. Részben mert érdekelt, részben pedig azért, hogy olvassak angolul. Nem olvastam belőle annyit amennyit kellett volna, viszont négy fotó nagyon megragadt bennem. Az egyik egy kép egy régi kínai teaházról, hatalmas szürke teás dobozokkal, amin piros matricák fekete írással jelezték milyen tea van a dobozban. Volt még egy kép egy japán teaház belső részéről, illetve a tea mellé kínált süteményről. Ez a két dolog volt az, amiből összeraktam itt Európában, hogy milyen lehet egy teaház ott a Távol-keleten. És ez volt az amit lépten-nyomon kerestem, de nem találtam Hongkongban. Ugyanúgy volt egy kép az indiaiakról, ahogy öntik a chai-t a kis kerámia edényekbe. A könyvek szerint az a szokás, hogy amint megisszák a teát, a kerámia edényt azonnal eltörik a betonon. Így tudják elkerülni, hogy egy felső kasztbéli biztosan ne érintkezzen egy érinthetetlen (azaz alsó kasztbéli) ember ajkával. Persze ebből se láttam semmit. Akárhány éjszakai vonaton ébredtük, akárhány állomáson, piacon, útszéli kifőzdében jártunk, mindig egy eldobható műanyag, esetleg nem törésre szánt üvegpohárban szolgálták fel a chai-t. Így ennek a pohártörésnek a romantikáját se tudtam megtapasztalni. (Egyébként nem kizárt, hogy még él, csak mi nem futottunk bele. Például ha Kalkuttában jártam volna jobb esélyeim lettek volna.)

blog_tojás2
Az utolsó kép pedig ami talán a legjobban megragadt, a márványos tojások fotója volt. Érdekes, hogy sose csináltam meg őket, pedig mindig ott motoszkáltak az agyamban. Ami viszont most nagyon megpiszkálta, ezt az emléket az pont Hongkong volt. A Tsim Sha Tsui kerületben volt a szállásunk, ami a belváros (bár sokszor úgy éreztem, hogy egész Hongkong egy belváros), és közvetlen a parton, a Victoria Kikötő mellett van. Innen (is) lehet látni az este 8 órai fényjátékokat, és a kivilágított felhőkarcolókat. Onnan Hongkong szigetre mehetünk metróval is, ami egy kicsit drágább, de ha bevállalunk egy hosszabb sétát, akkor pedig mehetünk hajóval, azaz a legrégebbi hajózási társasággal a Star Ferry-vel. Ami viszont olcsóbb és sokkal érdekesebb. Ahogy mentünk a Star Ferry-hez a Tsim Sha Tsui oldalon mindig megcsapott a büfék mellett egy erős, jellegzetes és számomra idegen illat. Egy nagy tálban egy félelmetesen barna színű folyadékban ücsörögtek és illatoztak a főtt tojások, amit fura mód sose kóstoltunk meg. A tojások eredetét leginkább Kínához kötik, és máig is ott a legelterjedtebb, mint olcsó, utcai étel vagy snack, illetve tradicionálisan a Kínai újévkor kerül az asztalra. Mondják, hogy Malajzián át Indonéziáig több helyen fellelhető. Bár én utóbbi helyen sajnos nem találkoztam vele.

Update: Mióta az eredeti bejegyzést írtam, jártam Malajziában, ahol szép számmal élnek több generációval korábban bevándorolt kínai családok. Így ott, ha nem is lépten-nyomon de valóban találkoztunk ezzel az étellel. Például Cameron Higlandson, ami Malajzia teaültetvénye, és jóval magasabban fekszik az ország egyéb részeinél, így tejesen más az éghalat is. Hűvösebb, kellemesebb az idő. Ugyanakkor Cameron Highlands mégis a helyiek körében népszerű üdülőhely. Kuala Lumpur, Penang, és a környező városok lakói közül sokan töltenek ott egy-egy hosszabb hétvégét. Így ottani árusok inkább a helyiekre vannak felkészülve. Mikor rátaláltunk a tojásokra, és kiderült, hogy mi már ismerjük, sőt meg is csináltuk, nagyon megörült a büfés néni, és nagyon informatív is lett volna, ha beszéltünk volna közös nyelvet. De azért valahogy csak összehozták az információkat. A tojásokat egy teás lében főzik, amihez adnak még egy keveset a helyi gyógynövényekből, és jó sok szerecsendiót. Két napig fő a tojás a fekete lében mire elkezdik árulni. Mutatta a következő adagot, amit hajnalban tett fel, és pár nap múlva már az lesz elől a pulton. Itt már nem követtük el azt a hibát amit Hongkongban, értelemszerűen megkóstoltuk. Isteni finom volt. Nem tudom, hogyan működik a tojás sárgájának a kémiája, de még ez enyém túl kemény lett, addig neki két nap főzést követően krémesen puha. És két nap alatt tényleg tényleg jól átjárta a sok fűszer amit a főzővízbe tettek, és fura mód az egyik leginkább íz-gazdagabb kínai étel lett, amit valaha ettem. (Ez nem a kínai konyha számlájára írható, hanem arra, hogy kínai ételekkel eddig nem nagyon volt szerencsénk…)

Cameron Highlands Cameron Highlands Cameron Highlands

Hongkongból hazaérve – ugyan néhány havi reakcióidővel – én is megcsináltam. Mikor főttek a tojások teljes lázban voltam, hihetetlen Hongkong illat volt a lakásban. Két órán át csak vigyorogtam. És mikor megpucoltam, annyit bírtam mondani A Nyúlnak (mert akkor csak ketten voltunk otthon), hogy ezek gyönyörűek. Mindenkinek meg kell csinálnia, egyszerű sikerélmény, nem hétköznapi, és mindenkit el lehet vele bűvölni. A recept egyébként nem kőbe vésett, találtam olyan változatot ahol pont a teát hagyják el, vagy ahol alig fűszerezik, és olyat itt amiben még több a fűszer. Kínában leginkább az erős ízű Pu Erh teából készítik, hisz ott a zöld tea a jellemző ami nem bírja a hosszú főzést, és ezt a hőfokot.

IMG_6103

blog_tojás1

Hozzávalók:

  • 6 db tojás (vagy több is lehet)
  • 1 kiskanál só
  • 2 csillagánizs
  • 2 rúd fahéj
  • 2 evőkanál szója szósz
  • 2 púpozott evőkanál fekete tea
  • Víz

Adható még a főzetbe:

  • Egy kiskanál szecsuáni bors
  • másfél evőkanál kínai ötfűszer keverék
  • Fél kiskanál szerecsendió

1. lépés
A tojásokat tegyük egy lábasba, öntsük fel hideg vízzel, hogy kb. fél centiméterre ellepje. Forraljuk fel, és forrás után főzzük még öt percig.

2. lépés
Vegyük ki, öntsük ki a vizet, és mossuk meg a tojásokat. Közben forraljunk még egy ugyanakkora adag vizet, mint előzőleg. A vízhez keverjük hozzá a sót, és a szójaszószt, adjuk hozzá a fűszereket és a teát, majd tegyük vissza a tűzre.

3. lépés
Ha még melegek a tojások, akkor fektessünk egyik kezünkbe egy konyharuhát, így fogjuk meg a tojásokat egyenként, és egy evőkanál hátuljával ütögessük meg a tojás héját, hogy minél több helyen megrepedjen. Tegyünk vissza a fűszeres vízbe, forraljuk fel, majd ezt követően gyöngyöztessük minimum két órán át. Ha lehet, a vízbe hagyjuk egy kicsit kihűlni a tojásokat, és fogyasztás előtt óvatosan pucoljuk meg. 

blog_tojás3

Megjegyzések:

  • Praktikus nem friss tojásból készíteni, mert a frisseket többnyire nem lehet szépen pucolni.
  • Én teafüvet használtam és azt is ajánlom, de ha minden kötél szakad helyettesítsük két feketetea filterrel. Zöld teát ne használjuk, hisz az 70-80 fok fölött, pláne ilyen hosszú főzési idővel keserű lesz.
  • Lehet két óránál tovább főzni, és a legjobb ha egész este a lében ázik a tojás, így jobban átjárja a fűszerek íze. Bár szerintem a tojások langyosan a legfinomabbak. És langyosan jobban is lehet érezni a fűszerek ízét.
  • Elvileg nem kéne vizet cserélni a második lépésnél, csak a főzővízbe beleönteni a fűszereket. Mivel nem tudom, hogy a csirke popóján kívül mivel érintkezett a tojás, így szerintem higiénikusabb.
  • Egy kis csalás, hogy a teaültetvényes fotók nem Kínában, hanem Indiában a Nilgiri ültetvényen készültek.

https://www.facebook.com/HomeBisztro

 

nyuszu

IMG_k7102 fam

blog_tojás5

IMG_k7235teazsak

blog_tojás4