Grillezésen voltunk

Sose laktam „kertes házban”, így nincs is életemet megkeserítő vágyódás iránta, teljesen jól elvagyok azzal, hogy van erkély. Kivéve akkor mikor az egyik ismerős hív minket grillezni. Nem egy vége láthatatlan kert az övék, hanem pont ideális méretű, mindig kellemes, rendezett és hangulatos. És persze mindig tavasszal vagy nyáron megyünk hozzá, mikor az ilyen kertek a legelőnyösebb arcukat mutatják. Na ilyenkor összemegy az erkély, és mégis nagyon vágyom egy kertes házra. Aztán a vágyódásba jön a racionalitás, mikor tavasszal már huzamosabb ideje itt a jó idő, és indulunk a kertészetbe, hogy berendezzük a mi kis erkélyünket. Nálunk ez berendezési folyamat azon a kb. 6 négyzetméteren mondhatni a nyár végéig is eltart, és az őszbe azért nem csúszik bele, mert akkor jön egy másik racionalitás, hogy akkor már minek. De addig is folyamatosan jönnek az új virágok – mert egyszerre olyan sokat nehogy ültessünk – mindig van valami fűszernövény, ami nem élte túl a telet vagy a megelőző hónapokat, például mert megtámadták valamilyen kis láthatatlan szörnyek, akik miatt újra tervezés, majd újra ültetés van. Ennek kapcsán pedig menetrend szerint beesik egy növény amitől már ki se férünk az erkélyre. Szóval még ez a balkon kert is melós dolog, hát akkor milyen lehet az igazi….

Most, hogy pár hete a hétvégi szuper időt marketingelték mindenhol, ez évben utoljára összehoztunk egy nagyobb szabású grillezést. Ilyenkor megvan, hogy ki milyen falatkával készül erre napra, így összeadódik annyi étel, amivel fixen mindenki jól lakik, sőt még következő napra is tudunk belőle csomagolni. Megvan ki milyen bort hoz, ki hozza a gyümölcsöt, és szinte mindenki készül valami meglepetéssel. Igen, meglepetés az mindig van, annak ellenére, hogy szinte minden előre le van egyeztetve mailen. Valahogy mindenkiben van valami félelem az éhen maradástól vagy valamelyik másik társunk éhen maradásától. Rejtély, hogy ezt mire alapozzuk, de az biztos, hogy tapasztalatra nem. Egy olyan étkezés van nyilvántartva a rendszerben, ahol az egyikőnk szerint nem volt annyi étel, amiből következő nap is mindenki tudott enni, és szerinte majdnem éhen maradás lett a vége. Hát nem tudom. Kétlem, hogy akár akkor is, valakinek korgott volna a gyomra vagy szédült volna, esetleg vérnyomás problémák jöttek volna elő az éhségtől. Most sokféle étel volt, de mindenből típusból viszonylag kis adag.  Ugyanakkor ki tudja, lehet, hogy ez is a hiányos grillezés kategóriájába fog esni, mert jött olyan hang, ami kevesellte az édességet. Volt egy pillanat mikor gondoltam, hogy a sajttorta mellé csinálok csokis kekszet is, de az tényleg csak egy pillanat volt, aminek hamar nagyon hamar vége is lett. Bár az idő nagyon szép volt, így mindenkit bíztatnék az őszi grillezésbe, annak ellenére, hogy tavasszal vagy nyáron az elfogadottabb. De mennyivel jobb ilyenkor a tűz mellett lenni, mint 32 fokban. A végére már előkerültek a meleg pulóverek, és jól esett volna egy tea, vagy ha nem nekem kellett volna hazavezetnem, akkor egy fűszeres forralt bor, szóval aki kedvet kap, ajánlom, hogy csináljon meleg italt, vagy csináltasson valamelyik vendéggel. És persze a kerti bulik elmaradhatatlan tartozéka a sok jól nevelt háziállat, akik nem lopnak kaját, de gondoskodnak arról, hogy kapjanak. :) :) Megoldják. Így mi,  jóindulatú állatbarát vendégek, a gazdik hónapok kemény munkáját és nevelését húzzuk keresztbe egy szűk őszi délután alatt.  

Streetfood és Főzdefeszt

Idén másodszorra került megrendezésre a Street Food Show és a Főzdefeszt egy helyen. Főzdefeszten a júniusi összeköltözést megelőzően nem voltunk, viszont a Streetfoodra néha lenéztünk, szigorúan nyitásra, hogy megelőzzük az éhes tömeget. Hangulatos volt a Hold utcai piacon, de már nem bírt annyi embert befogadni, hogy az ott tartózkodóknak élvezhető legyen. Most végre a helyére, az utcára került a Streetfood koprodukcióban a Főzdefeszttel. Júniusban, az idei nyár egyetlen 34 fokos hétvégéjén – tartva jó szokásunkat – délben a nyitásra meg is érkeztünk, immáron már nem csak enni, hanem inni is.

A Kézműves sörök fesztiváljára, nyilván BKV-val (vagy BKK-val) megyünk. Az úton Emberrel többször megbeszéljük, azaz én megbeszélem, hogy ne vegyünk sört, csak azt követően miután ettünk valamit, különben a reggeli gyümölcsturmix után négy órával azonnal fejre állok. Példamutató egyetértés volt köztünk. Bemegyünk, Barátnő még sehol, nem veszi fel a telefont, nem látja az üzenetet, gondoltam semmi baj, majd csatlakozik. Az első, amit megláttam CID cider márka. A cidert, nagyon szeretem… szeretném, de itthon számomra túl édesre hangolják. Némi túlzással mondhatni, hogy a ciderek zömét egy vakteszten nehezen  tudnám megkülönböztetni az Almdudlertől. Amit viszont a CID-től ittam eddig, visszaadta azt az érzést, amit sok-sok éve a négy napos, londoni látogatásomkor éreztem, mikor első 8-10 alkalommal kóstoltam. Mondja a párom hoz egyet. Hozott, még én sorban álltam a szilárd fogásért. Mikor visszajött rákérdeztem, hogy biztos itt akarunk venni 1700 Ft-ért egy kis szendvicset, ne nézzünk körül? Nézzünk. Így elindultunk más ebédet keresni. De! A következő stand pont egy sörös, stand volt, ahol érdekes leveket árultak, így gyakorlatilag mintha egy mozgó árust látott volna, aki azonnal elszalad, vett még egy sört. Már kétféle sört kóstoltunk felváltva, a 33 fokban, a déli napon zéró árnyékkal, zéró étellel a gyomrunkban. Funky Pho kért tőlünk 10 percet, így kortyoltuk tovább, a további söröket, lángosos, azaz a Tésztafeszítő Kisiparos még nem volt nyitva, így még mindig csak a söröket ittuk éhgyomorra, aztán a Kolbice segített rajtunk egy kicsit, de akkor már forgott a Műegyetem rakpart. A finom kolbászkák még le se csúsztak, de már jött a következő sörös stand, ahol még meg is kóstoltattak velünk néhányat azon kívül, amiket vettünk.

KÁVÉ

Ez volt az a pillant, mikor határozott céllal, de ennél egy kicsit labilisabb egyensúlyérzékkel megindultam a padok felé, és (szerencsére nem szó szerint) belebotlottam a Pedalocafeba, a biciklis kávézóba. Őket eddig nem ismertünk, de indulás előtt megnyugvással konstatáltuk, hogy kinn lesz, és ellenben a Gourmet fesztivállal, itt lesz kávé, még pedig new wave. Megálltam előtte. Kérdezte a srác, hogy tud e segíteni, vagy van e valami kérdésem. Esküszöm egy kérdés már a nulladik pillanatban bevillant, és még éreztem is magamban energiát ahhoz, hogy szavakba öntsem. De be kellett látnom, hogy ezt a helyzetet abban a pillanatban nem mértem fel elég pontosan. Ő pedig türelmesen várt arra, hogy kibökjem mit szeretnék, míg én valami kataton szerű állapottal küzdöttem, hogy nem jut eszembe, de ami esetleg még eszembe is jut, azt sem tudom megfogalmazni, pláne kimondani. Így csak annyiban maradtunk, hogy éhgyomorra sok volt a sör. Szóval készült a kávém, és ültem az árnyékban miközben megbeszéltük, hogy a járgány valójában biciklinek néz ki, de belül egerek hajtják. De komolyabbra fordítva a szót, a facebookon egyszer már pedzegettem, hogy ugyan nem vagyok egy nagy kávés, de az új hullámos kávézók megnyitottak egy új kaput. Eddig kávék tekintetében a pörkölésre fektették a hangsúly egy részét, így némi túlzással mondhatni, hogy nem teljes egészében a kávét, hanem inkább a pörkölést kóstoltuk. Az adott egy addicionális ízt, és aromát az italnak. Újhullámosok tekintetében lehet, hogy nem teljesen jól, de azt látom, hogy a kávépörkölésre szakosodott vállalkozások, és a kávéházak egy kicsit szimbiózisban dolgoznak egymással. Nem az a lényeg, hogy a kávébabokat hosszan, és jól megpörköljék, hanem az, hogy magának a kávénak ízét érezzük. És idővel észrevegyük a különbségeket is. Ne csak annyi legyen egy kávé, hogy valahonnan Dél-Amerikából, vagy valahonnan Afrikából származik, hanem az is lényeges, hogy pl. Etiópián belül melyik gazdaságból/termelőtől érkezik, és azoknak a kávéknak, vagy keverékeknek milyen táj-jellegzetességei vagy milyen egyedi íz jegyei vannak. A profik tudják ezt úgy elemezni, hogy lélegzet elakad, szem fennakad és ámul a nagyközönség, hogy miért mondják egy kávéra, hogy a „csokoládés jegyek mellett grapefruit és mezei virágok aromái találkoznak”. Okés, értem, hogy miért furcsa, de ez is kezd arrafele bandukolni mint a borkóstolás. Míg én ott ücsörögtem, és csevegtem, szépen lassan a többiek is rám találtak, így  a sörfesztiválon mindhárman nekiestünk kávézni. M. nem szereti a kávét, ő a muszájból ivós fajta. De erre a kávéra meglepő lelkesedést produkált. Aki viszont régi nagy kávés, arról nem feltétlen tudom eldönteni, hogy vajon, hogyan fogadná ezt a típust. Hisz nem a megszokott, megkedvelt kávé ízt kapja, és a végén mindig van egy jellegzetes kesernyés íz, amihez azért hozzá kell szokni. Kiderült, hogy a srácoknak komoly Tamp&Pull múltjuk van, így a mostani őszi streetfoodra már közös erővel jöttek el.

KÉZMŰVES SÖR

Ha valaki úgy áll hozzá a sörökhöz – mint például én – hogy nem szereti, és nem érdekli, akkor egy ilyen helyen nagyot koppanhat. A Főzdefeszt lényege, hogy hazai és külföldi zömében kézműves söröket mutasson be egy helyen a nagyközönségnek.

Zöld gazpacho ami lehet Heti Turmix is

Az igazi, spanyol gazpacho piros. Méghozzá a piros paradicsomtól, vagy miegymástól. Ez most egy zöld változat, a sok salátától és a zöld paradicsomtól. Ami tulajdonképpen éretlen paradicsom, és mostanában jelennek meg nagyszámban a piacokon. Ezek azok a zöldségek, pontosabban gyümölcsök, amikre már úgy gondolják a termelők, hogy nem fognak beérni, nem lesznek igazán finomak, így éretlenül leszedik. Azon kívül, hogy ezt sokan savanyúságnak teszik el, más felhasználásáról nem igazán hallottam. A piacon is kérdezgettem a néniket, bácsikat, hogy mi jót lehet készíteni belőlük, de mindenki csak a savanyított verzióval állt elő, pedig akár egy egyszerű paradicsomsalátát is ki lehet egészíteni vele. Gondoljunk bele, hogy ízben és színben milyen klassz az az étel, ahol vannak piros, sárga, fekete és zöld paradicsomok, egy kis olívaolajjal leöntve, és friss bazsalikommal és/vagy mentával ízesítve.

Sajnos nálunk ez a leves egy kicsit skizofrén dolog, hisz hasonlóan a közismert változathoz, igazán lehűtve finom. Tipikus frissítő étel, ami hát valljuk be, nem egy klasszikus őszi menü része. De hát mit tegyen az, akinek nincs kertje, és csak a piac kínálta zöldségekből válogathat. És a piacok pedig ilyenkor kínálnak zöld paradicsomot. Akik a nyers diéta hívei, ők viszont gazdagodhatnak egy újabb recepttel, hisz ez az étel tele sok finom és egészséges nyers zöldséggel. Én magam nem szeretnék főtt étel nélkül élni, de azzal egyetértek, hogy az étkezésbe igenis kell nyers zöldségeket és gyümölcsöket kombinálni, bár szerintem ez nem újdonság. Sőt ez az étel a Heti Turmix projektbe is simán belefér, hisz eredeti funkcióját tekintve leves, de bármikor leguríthatunk egy pohárral akár uzsonnára.

Kora őszi brownie desszert

A brownie jó dolog, finom dolog, egy darabig még a világ legegyszerűbb csokis édességének is tűnik, de azt gondolom, mára szinte mindenkinek megvan a maga két-három jól bevált receptje. Ha nincs, akkor pedig pillanatok alatt talál az egyszerűtől a furfangosig bármelyik szakácskönyvben, magazinban, és a világhálón, anélkül, hogy mélyre ásna a net bugyraiban. És mától már itt is fellelhető. Ez a változat nagyon finom, nagyon csokis, olvadósan puha belül, enyhén roppanós kívül, és ezek után még izgalmasabbá teszi a ropogós dió, és az enyhén savanykás aszalt meggy. De világot megrendítő csavar, nagy port kavaró másság nincs benne. Manapság már alap sütinek számít, ami nem csak azt jelenti, hogy a készítéséhez kapcsolódó gondolat megfoganása és az utolsó falat elfogyasztása közé mindössze egy szűk órácska ékelődik be, hanem azt is, hogy kiegészíthetjük más finomságokkal, azaz részévé tehetjük egy egyszerűbb házi desszertnek. Ebben a receptben ezt úgy próbáltam megoldani, hogy karamellizált szilvát sütöttem hozzá, és tejszínhabbal tálaltam. De ez utóbbi helyett lehetett volna fagyival is kínálni.

A bevezető elején azt írtam, hogy egyszerűnek tűnik. Az összeállítása tényleg nem igényel komoly cukrászati tapasztalatot, amitől viszont egy kicsit kockázatos a gyártása, ahogy talán Nigella Lawson fogalmazta meg, ami – a pontosság igénye nélkül – valahogy így hangzik: A nagyon jó browniet a nagyon rossztól mindössze két-három perc választja el. Nekem egyszer elválasztotta. Nagyon régen épp egy fehércsokis verziót vittem a munkahelyemre, amit enyhén kardamommal és rózsavízzel dobtam fel, csak épp az állaga volt olyan, mint egy kissé kiszáradt kekszé. Annyi különbséggel, hogy vastagabb volt, mint egy megszokott keksz, és nehezebben lehetett harapni. De sokan mondták, hogy finom. Udvariasságból. Ez az, ami miatt résen kell lenni, hisz már számít a sütő maga, az, hogy milyen nagy tepsibe, milyen vastagságúra készítjük a süteményt. Szóval kissé magunkra vagyunk utalva, de a feladat kezelhető (ld. lenn a receptnél), bátran neki lehet vágni. Nekem a kb. 2 cm magas süti (kb 25×30-as tepsiben) 15 perces sütést vett igénybe.

Kókuszos kukorica

Ez az étel nagyon félelmetesen hangzik, ezzel tisztában vagyok. És azzal is, hogy elég nehéz belőni, hogy valójában milyen funkcióban is kéne enni ezt a valamit. Vajon valami saláta, ne adj isten köret, vagy inkább desszert? Klasszikusan ez az étel egy Balinéz reggeli. Zöldség, ami egészséges, tele napindító energiával, és cukor, ami kevésbé egészséges, de szintén egy lökést ad a nehezen induló munkanapnak. Hogy pontosabb jelzőkkel éljek, ez egy finom, szokatlan, laktató és hizlaló reggeli. De legalább utána egy darabig nem kívánjuk az édességet, szóval mégis meglesz az egyensúly az erőtérben. Sőt kalória, pláne tápérték tekintetében nem járunk rosszabbul mintha egy kakaós csigát ennénk, ami viszont itthon egy elfogadott reggelinek számít.

Indonéziában, ahogy az egyéb dél-kelet ázsiai országokban nem igazán erősek desszertben. Ami valahol furcsa, hisz ha ott valami édes, az nem viccel, sok esetben tényleg ragacsosan édes. Gondolok itt például a Coca Colára, aminek ott tényleg más, azaz sokkal édesebb íze van, vagy a helyi dobozos gyümölcslevekre, amikhez rutin kell, hogy a tömény cukor ízén átverekedve magunkat meg tudjuk mondani, hogy valójában milyen gyümölcs levét öntötték abba a dobozba. És elsőre egy vakteszten nem biztos, hogy sikerül megkülönböztetnünk az epret a mangótól. Édesség gyanánt népszerűek például a mindenszínű rikító zselék, de persze csinálnak igazán finom dolgokat is, amik leginkább banánkára (banán csak piciben), a rizsre, kókuszra és pálmacukorra épülnek, vagy olyan gyümölcsökre, zöldségekre, amelyeket itt alig ismerünk. Az egyik ilyen a jackfruit amire azt mondták, hogy éretlenebb állapotában zöldségként használják currykben, érett állapotában pedig mint gyümölcs funkcionál. Édesség gyanánt például gyümölcspépet készítenek belőle és ezt töltik tésztafélékbe, vagy keverik ki masszának, közben pálmacukorral édesítik. Ami viszont izgalmasabb, hogy imádják még a duriánt is, magában nyersen, és persze abból is készítenek főtt ételeket, édességeket is. Ez tiszteletreméltó dolog, hisz felvágva annak a szaga gyilkos. A szállodákból, közösségi helyekről ennek okán ki is van tiltva. Sok helyen, ablakokon, bejáratokon igen nagy sűrűséggel (nem aprózzák ám el) találkozhatunk NO DURIAN kiírásokkal. De ezen nem kell megbotránkozni, ha valaki egyszer megszagolja, rájön, hogy teljesen életszerű a tilalom, és valójában ő maga se szeretné a szép trópusi szállodaszobájából éjszakánként, hánytató szagban hallgatni a tenger morajlását. Ehhez képest az íze se meglepetés. Szerintem nem finom, és erre pontosan emlékszem, mert még órákra a számba ragadt kegyetlen aromája. De a helyiek imádják. Igen, mondják, valóban büdös, de ezen nevetnek, ők már megszokták, sőt minden évben töretlen lelkesedéssel, és saját pocakjuk körkörös simogatásával várják a „hmmm nyami” durián fesztivált. Imádom bennük ezt a gyerekességet! :)